Paradicsomleves*

A fotó sajnos nem igazán jó, késő van már fotózni természetes fény híján, de egy friss paradicsomlevesnél kevés jobb kaja van. Szerintem. Kell hozzá sok-sok friss paradicsom, elsődlegesen befőzési célra, aztán kell hozzá sűrű hétvége, aminek folytán a befőzés kiszorul - haha, szóvicc, értitek! -  a programból, valamint kell hozzá lelkiismeretfurdalás, hogy hát már csak mégse kelljen kidobni ennyi finom - és nem olcsó - paradicsomot. Igy aztán összedarabolva elkezdem főzni, és amikor úgy ítélem meg, hogy már puha, átpasszírozom.  Van egy remek olasz kis készségem, amivel ez megy pikk és pakk. A levet és a paradicsom sűrű húsát felfogom egy edényben, közben egy lábasban zsemleszínű rántást készítek, majd felengedem hideg vízzel, simára keverem. Lesz később horgászás is, de annak még nincs itt az ő ideje. Amikor simára keverődött a rántás, hozzáöntöm a friss paradicsomot és ízesítem. No, itt jönnek a problémák, lábjegyzetben részletezendően. Azért így, hogy akit nem érdekelnek a blog személyes vonatkozásai, ne legyen kénytelen élettörténetembe a kelleténél mélyebben elmerülni. Tehát: ízesítés. Só, csepp frissen őrült bors, FRISS ZELLERLEVÉL, cukor. Ennyi a kunszt, és mégis, mégis nehéz eltalálni az optimális egyensúlyt, hogy levesünk kellően sós legyen, de ne legyen savanyú, no persze egyúttal ne legyen ehetetlenül édes se. Én a végén nem szoktam eltávolítani belőle a zellert (annál inkább a rántásdarabkákat, amik orvul mindig túlélésre játszanak, de hát nem nyerhetnek), hogy úgy mondjam, rusztikusan szeretem, és az se zavar, ha paradicsommagok vannak a cuccban. Ebben a manifesztációban mondjuk szerintem ne legyen héj - lecsóban perfekt. A tányér aljára parmezánforgácsokat szórok, rámerem a levest, és a tetejére is hajigálok belőle. A magam részéről esküdt ellensége vagyok bármiféle belefőzött hagymának, rizsnek, betűtésztának - fujj! -, miegyébnek.

* ez az az étel, amit nagyon szeretünk, de nekem valahogy sose sikerült elkészíteni. Azaz sikerült, csak az én uram, a Tibi mindig azt mondta: szivem, ez nagyon finom étel, csak sajnos nem paradicsomleves. És bár ritkán szoktam neki igazat adni, ezen kinyilatkoztatásaikor kénytelen voltam mégis, mert hát ami igaz, az igaz: főztem valamit, de az nem hajazott a klásszik paradicsomlevesre. Mentegettem, hogy ez olyan olaszos, de az én uram ilyenkor mindig átnézett a szemüvege fölött és az volt a homlokára írva: szerelmem, tudod, kit nézz hülyének? Ne erőltessük ezt, drágám, olyan sok mindent főzöl olyan kiválóan, hagyjuk ezt a paradicsomlevest. Nagyanyám - akiről nyilván gyakran esik majd itt említés, mint életem egyik kulcsszereplőjéről, ráadásul konyhaművészetem - haha, ez ugyan nem szóvicc, de nyilván értitek:) - rögös útján első lépéseim egyengetője - mindig értetlenkedett, mikor panaszkodtam, hogy nem megy ez a fránya - más szót használtam... - paradicsomleves, hogy vajon mi azon olyan bonyolult? Rántás, felengedés, ízesítés, passz! Hát persze, drágám, végül is a Wellington bélszín is csak ennyi: vajastészta készítés, hús átsütés, becsomagolás, megsütés, nem?:)) Na de egy szónak is száz a vége, legalábbis nálam: egyszercsak egy szép napon arra ébredtem, hogy újabb próbálkozásomat siker koronázza, a paradicsomleves ehető. És azóta nem sikerül olyat főzni, ami tudod, finom, de nem paradicsomleves. Igy múlik el a világ dicsősége.