Gyerekkori ízek

Első olvasatra, mikor végigfutottam nemisbéka felkérését, levert a víz: de hát nekem nem is rémlik semmi különös dolog, ami az ízek terén a gyerekkoromat idézné, hogy fogok én erről posztolni? Kerestem a mentségeket:a rossz memóriámat,  a koromat, a meglehetős szegénységet, amiben éltünk, amikor nem futotta nyalánkságokra. Aztán ma, amikor a troli araszolt a dugóban, én meg ültem rajta, bevillant egy kép. A rumos pralinéé. Óvodába jártam - Andrássy út eleje -, néha apám jött értem, olyankor bűnöztünk: ő megivott egy nagyfröccsöt a borozóban, én kaptam a Bajcsy-Andrássy sarki édességboltból pralinét. Mindkettő tiltott dolog volt, anyám egyikünk alkoholizálását se vette jó néven. Ha jól emlékszem, még a zsarolásig is képes voltam elmenni, ha esetleg apám el akarta spórolni a pralinémat. Könyékig jártam a gúgliban, de még csak hasonlóra sem akadtam. Nem volt flancos, mint a mostaniak, nem belga csokoládé volt a külseje, nem volt látványos, csak egy szerény kis félgömb, benne a világ legfinomabb rumja. Azóta se ettem ilyet... 

A következő nagy kedvenc a mazsolás krémtúró. Olyan fotót, amin az a régi látható, nem találtam, az új csicsásat meg nem teszem ide. Szintén nagy kincs volt, legtöbbször abban az időben jutottam hozzá, amikor a lányom csecsemő volt - úgy... sok éve -, izgatottan vártam, megeszi-e vajon mind uzsonnára - legtöbbször képes volt rá a galád:) -, ha maradt, boldogan kanalaztam be. Volt némi nyers liszt íze, de hát nem lehet minden tökéletes...

Újabb illusztrálhatatlan kedvenc a Frutti. Most is a számban érzem az ízét, a narancsosat úgy emlékszem, jobban szerettem, mint a citromosat. Meleg kézben, zsebben a papír amúgy atomosan beleragadt a cukorba, volt rá példa, hogy csak a nagyja papírt lehetett foggal-körömmel lehámozni róla, de bizony bele kellett törődni, hogy néha csomagolópapírostól küldtük le a tápcsatornába a matériát. Szerintem a meglévő egészségi problémáim közül egyet se ez okozott:)

Aztán jönnek sorba az emlékek, a következő a Dunakavics.

Mindig nagyon szerettem, de volt bennem valami elemi félelem attól, hogy a kemény cukormázon és a mogyorón kitörik a fogam. A mai napig óvatosan eszem, ha nagy ritkán a kolléganőm vesz magának és megkínál.

A Zizit azóta utálom, mióta két lábon járok. Az a különleges eset áll elő, hogy ha csak Zizi van, akkor én inkább nem eszem édességet... nagy dolog! Persze ismerem az ízét, megvan a feeling, ahogy az izzadt gyerektenyérben olvadozik ez az izé, ételfestékkel fogva be a bőrt, de azért mélyen a szemébe tudnék nézni annak, aki kitalálta. 

Újabb utált édesség: a krumplicukor. Nagy ritkán fanyalodtam rá, ez is felébresztette a kitörik-a-fogam fóbiát, nem érdemel több szót.

És akkor jöjjön megint egy finomság: a tejkaramella. Szigorúan a lengyel, szigorúan a KGST-piacról, vagy hogy hívták azt a lelőhelyet, ahol a szüleim beszerezték a kurrens dolgokat. Nagy kincs volt egy időben, anyám mindig pontosan, számszerűen elosztotta, mennyi jár a hugomnak, mennyi nekem. Aztán hosszú-hosszú évekre eltűnt - gondolom, a lengyeleknek más dolguk támadt, mint vajkaramellát gyártani -, az utóbbi időben látom néha jobb édességboltokban. 

És akkor most továbbgurítom a labdát moesnek, kockásnak és rollllernek:)