Kördés

Nemisbéka, a goddess tette fel nekem az alábbi kérdéseket, Vú nyomán:

Hány szakácskönyved van?

Olyan 60-70 lehet... vegyesen tartózkodnak a polcon: van ott vastag könyv, vékony füzetecske, színes-szagos, egyszerű, egyszóval mindenféle.

Melyik a három legkedvesebb?

Nem kérdés: első helyen Horváth Ilona szakácskönyve áll, ebből tanultam meg főzni.

Második helyezett a Nélkülözhetetlen Tészta Könyv, telis tele remek receptekkel, egészen biztosan szinte végigfőzöm mindegyiket.

Melyik is a harmadik? Azt hiszem, a Világkonyha, amit anyák napjára kaptam a lányomtól tavaly.

Melyek várnak beszerzésre?

Nos, napokon belül boldog tulajdonosa leszek egy angol nyelvű indiai szakácskönyvnek szintén nemisbéka áldásos közreműködésével, már alig várom.

Milyen konyhai kütyük után vágyakozol?

Nem leszek eredeti a karamellizáló pisztoly utáni vágyammal, de hát ez van. Csak azért nem vertem még magam súlyos kiadásba, mert nagyjából egy kezemen, akarom mondani, ujjamon meg tudom számolni, hányszor használnám egy évben. És szeretnék még egy raviolivágót is, már tettem lépéseket svájci érdekeltségeim irányába a beszerzést megkönnyítendő, eleddig sikertelenül, és a dolog nem a megbízott segítőmön múlt. Meg még nagyon örülnék egy igazi woknak. Van wokom, de valahogy nem az igazi...

Kedvenc fűszereid?

Gondolkodni sem kell rajta: bazsalikom, gyömbér.

Mit rendelsz leggyakrabban egy étteremben?

No, ez keményebb dió, hogy konyhanyelven fogalmazzak - érted: konyhanyelv, hehe... Kezdjük onnan, hogy levest ritkán eszem, abból a nagyképűen hangzó okból kifolyólag, hogy levesben elég jónak tartom magam, nehéz olyat főzni nekem, amivel maradéktalanul elégedett lennék. Nem rendelek sose marhát, bárányt például. Pulykát se nagyon, sertést meg itthon is ritkán eszem. Úgyhogy először mindig a csirke-fronton nézek körül, ha ott nincs fogamra való, akkor jöhet a fogas, süllő, nagy duzzogva lazac, ha van az étlapon. Szeretek étteremben olyasmit enni, ami különleges, vagyis magam otthon vagy nem tudom elkészíteni, vagy túl sok lenne vele a macera. És kedvelem a különleges köreteket, azokból szinte bármit szívesen kipróbálok. Desszertben a krémeket, habokat részesítem előnyben, ha csak unalmas, obligát desszertek vannak az étlapon, akkor inkább köszi, semmit. Italnak, ha egyáltalán alkoholizálok, akkor fehérbort, levezésként unikum. Még valami az éttermi szokásaimról: nem tartozom azok közé, akik konfliktuskerülésből az ócska kaját is megeszik vagy ott hagyják. Ha kifogásom van az étellel kapcsolatban, azt meg szoktam osztani a pincérrel is, sőt, nemritkán odáig is elmegyek, hogy egyszerűen visszaküldöm a konyhára*. Ellenben ha olyat kapok, amivel elégedett vagyok, azt se titkolom el. 

* tudok olyan éttermet mondani, ahol miattam vették le az étlapról a vargabélest. Desszertnek - a pincér ajánlására - ugyanis azt rendeltem, és kaptam valamit, amiben nem volt réteslap, volt viszont a túrót szaporítandó gríz, ráadásul tejszínhabbal és színes szórócukorral díszítették. Egy falat híján ott hagytam az egészet. A pincér megkérdezte, hogy ízlett-e? Mondtam, hogy egyrészt nem, másrészt ez nem vargabéles, el is mondtam neki, hogy mitől nem. Következő héten szintén arra jártam, nem volt rajta az étlapon a béles. Érdeklődésemre kiderült, hogy levették a velem való affér után... Nem volt lelkiismeretfurdalásom.

Tovább gurítanám a kördést Lila fügének