Spenót tojással

Már két napja spanolom a páromat azzal, hogy spenótot főzök vacsorára. Tegnap ezt a svájci szekció itt léte akadályozta - úgy éreztem, nagyon snassz külföldi vendégek előtt spenótot főzni:) -, ma meg már reggel a telefonban gúnyos megjegyzéseket kaptam az emberemtől, hogy "haha, úgyse főzöd meg... mindig ezt csinálod" (igen, néha tényleg ezt csinálom: elhúzom a mézesmadzagot, aztán mire a megvalósításra kerülne a sor, már nincs meg se a lelkesedés, se az energia...), úgyhogy hazafelé igenis leszálltam a Nagycsarnoknál, hogy friss spenótot vegyek. És ha már ott voltam, és a kollégáknak holnapra amúgy is tzatzikit ígértem, egy konkrét uborka ültetvényt is hazatoltam. De a tzatzikiről már értekeztem korábban. A spenótnál egyszerűbben készíthető főzelék gyakorlatilag talán nincs is. Így van ez még akkor is, ha nem mirelitet használunk. Egyetlen egyre kell ügyelni: hogy olyan növényt vásároljunk meg, amin látszik, hogy nem földes az átlagosnál jobban. Nem sajnálok a hétvégi piacokon akár többet is fizetni a "tisztított" spenótért, ami ugye annyit tesz, hogy le van szárazva, már csak mosni kell. Belevágom az egészet a mosogatóba, folyó víznél átmosom a leveleket (közben erőnek erejével nem gondolok a vízórára, ami pörög, mint állat...), aztán egyszer megfürdetem őket egy tál állóvízben  is, amiből lazán kiemelve, lecsöpögtetve kerülnek át a lábosba, amelyben aztán megfőnek. Így azért nem olyan sok macera ez, és az eredmény bőven megéri a fáradságot.

Hozzávalók:

1 kg spenót

2-3 gerezd fokhagyma

4-5 evőkanál olaj 

3 evőkanál liszt

só, bors

1 liter tej

Elkészítés:

A spenótot a fentebb vázolt módon megmostam, és annyi vízzel, amennyi a leveleken maradt, néhány perc alatt puhára pároltam. Kinyomkodtam belőle a nedvességet, beletettem a turmixgép poharába, hozzáöntöttem 2-3 dl tejet, beledobtam a pohárba a fokhagymát is, aztán hadd szóljon. Közben kitöröltem a pároló edényt, és a megmelegített olajon a lisztből rántást készítettem. A turmixgép poharából ráöntöttem a spenótpépet, rögtön kavartam is, mert hajlamos fröcskölni az aljas. Jól eloszlatom a masszában a rántást, felforralom, és a maradék tejet apránként hozzáöntöm, figyelve, hogy ne legyen túl híg a főzelék. Felforralom, sózom, (erőteljesen) borsozom, és egy kávéskanál cukorral fejezem be a műveletet. Az egész szcéna nincs több 20 percnél. A legnagyobb dícséretet ma a fiamtól (lásd még: kulináris analfabéta:) kaptam: ez finom volt, mondta, és állította, hogy nem, nem ő volt az tegnap, aki lesápadt a spenótfőzeléknek még csak a tervére is.

Egyébiránt a spenótról szól az a családi legenda is, ami akkor esett meg, amikor szerelmünk hajnalán - 28 éve éppen - a pasim nálunk töltötte az estét. Elszaladt az idő, kínálgatta nagyanyám őt vacsorával, ami hát spenót volt. Az én emberem mondta: köszöni, nem kér, nem éhes. Namármost akkor azt nem tudtam, hogy ez szemenszedett hazugság, egy 20 éves fiú egész napi munka után egyszerűen nem létezik, hogy nem éhes. Telt-múlt az idő, nem akaródzott neki elválnia tőlem - szegény, akkor pedig még megpattanhatott volna:) -, de végül már szinte hallani lehetett a szeme kopogását is. Nagyanyám még mindig kínálta, akkor már bevallotta az én drágám, hogy spenótot, na, azt semmi körülmények között nem vesz magához, mert ő azt nem szereti. Nálunk meg nem volt divatban, hogy akkor együnk mást. Ez a vacsora, ezt kell megenni... Nem nyújtom hosszúra, végül megtört szegény az éhség súlya alatt, szenvedő arckifejezéssel hagyta, hogy szedjünk neki egy szűk tányérnyit. Az arcára kiülő kínt csak a megváltó kereszthalála előtti állapothoz tudnám hasonlítani. Nagy nehezen megkóstolta a főzeléket, lement az első kanál, a második, majd olyan arckifejezéssel, amilyet amíg élek, nem felejtek el, azt mondta: de hát hisz ez jó!! Komolyan meg volt döbbenve. Nagyanyám lazán intézte el a dolgot, megkérdezte tőle: miért, kisfiam, te azt hitted eddig, hogy mi szart eszünk?:)  Sokáig nem verte nagydobra az én édesem, hogy ő megszerette a spenótot, de amikor már némileg biztonsággal forgattam a fakanalat, rendszeresen követelte, hogy legyen spenót. Szinte betűre így jártunk a tökfőzelékkel is. Azt azonban szerintem a mai napig nem vallaná be az apjának:)