Sárgabarackos clafoutis

Drága nagyanyám jutott eszembe, amikor mostam, magoztam a sárgabarackot, amiből estére lekvár és jam lesz. Igen gyakran eszembe jut persze - hihetetlen, hogy 13 évvel a halála után is olyan élő az emléke, mintha csak tegnap ment volna el, és az emlék életben tartásához semmilyen erőlködés nem kell. A mozdulataimban, az arckifejezéseimben, a hangsúlyaimban, a világ dolgaihoz való hozzáállásomban van jelen, minden egyes nap, minden egyes pillanatban.  Most például egy mondása jutott eszembe - bár így belegondolva mintha anyám többször használta volna ezt... -, miszerint "olyan szegény sohase voltam, hogy ígérni ne tudnék". Kicsit áttranszponáltam a mondatot, amely most így szól: olyan elfoglalt sose voltam, hogy egy kis ínyencséget ne tudnék sütni a fiamnak. De mielőtt ezeket olvasva a leánykám - akit sok-sok napja nem láttam, és ma hazajön, hurrá!:) - megorrolna rám, neki is fogok sütni holnap valami finomat.

Ez a clafoutis-sütés elég rosszul indult. Elolvastam az etalont C&V-nál, elfeleztem az adagot, majd kiballagtam a konyhába, akarom mondani: visszaballagtam. Rögtön úgy indítottam, hogy a forma kikenésére szánt vaj mennyiségének kétszeresét beleapplikáltam a tésztába, ne kérdezzétek, milyen meggondolásból. Utána filóztam kicsit rajta, hogy kiöntsem-e a masszát, aztán arra jutottam: felesleges, hiszen a vaj el nem ronthatja a tésztát. Majd amikor bekevertem a matériát, egy laza mozdulattal fellöktem a tálat, ennek folyományaként (érted: folyomány, haha!:) a massza tekintélyes hányada terült el a pulton, de ezen a helyzeten gyorsan úrrá lettem. Tekintve, hogy a lekvárfőzéshez patika tisztaság kell, a kifolyt masszát megkértem szépen, hogy csatlakozzon ismét társaihoz:) No, már megint szájmenésem van, ahelyett, hogy dolgoznék, úgyhogy gyorsan be is fejezem. Recept itt. Ó, most látom, a mandulát nagyvonalúan ignoráltam készítés közben, pedig van is itthon:)) Viszont jelentem: a vaj egy kicsit sem ártott a tésztának, legközelebb is teszek bele.