2007. augusztus
Nem örülök...
Tevékenykedem ám, ha nem is feltétlenül a konyhában, de azért... Novemberben kiállítás, úgyhogy elképzelhető, hogy mostanában több lesz az üvegkép a blogon, mint az ételfotó:) Tévedések elkerülése végett: nem várok dícsérő ódákat a kommentboxban, csak azért mutatom meg őket, hogy aki akar, esetleg jobban megismerhessen nemcsak az ételeimen, hanem a képeimen keresztül is.
Spagettiszósz télire
Évek óta főzök spagettiszószt nyaranta. Három alapvető oka van ennek. Az egyik, hogy a családom nagyon szereti. Ez egymagában is bőséggel elég lenne ahhoz, hogy minden évben nekiálljak a procedúrának. A másik, hogy engem tehermentesít néhány téli estén, amikor nincs kedvem/időm főzni. Ilyenkor csak annyit mondok az éhes szájak tulajdonosainak: bontsatok fel egy spagettiszószt. És ilyenkor mindannyian tudják, hogy nem Ben bácsi, vagy Bertolli néni üvegcséjére gondolok. Mondjuk az utóbbival semmi bajom azon kívül, hogy igen drága. A harmadik ok pedig, hogy az ár/érték arány roppant kedvező, mert nézzük csak: az idén vettem
7 kg paradicsomot á 98.-, az annyi mint 686.- forint
1 hatalmas csokor bazsalikomot á 100.-
1,5 kg hagymát á 150.-, az ugye 225.-
egy csokor rozmaringot 120.-
fogyasztok gázt mondjuk 50 forintért
vizet 100-ért
saját munkaerőt 2500.--ért.
Ez mindösszesen 3.781 forint.
Ebből kb. 15 alkalommal jut a spagettinkre paradicsomszósz, ami alkalmanként 250 forintot jelent. Abszolút tartósítószer-mentesen, az általunk kedvelt állagban-ízben. Én úgy értékelem, megéri a befektetett munkát. S mivel hovatovább ez az egyetlen tartósítás a sárgabarack lekváron kívül, amit enkezemmel enkamrámba eszközlök (uhh:), mindenképpen szükségem van az élményre!
Hozzávalók:
7 kg lucullus paradicsom
1,5 kg vöröshagyma
1 naaagy csokor bazsalikom
1 cserép rozmaring
oregano
1,5 dl olaj
só
Elkészítés:
A paradicsomot megmostam, éretlen, hibás részeit eltávolítottam. A vöröshagymát megtisztítottam, a bazsalikomot, rozmaringot szintén. Majd a hagymát az aprítógépbe hajigáltam, péppé zúzattam. Ment a lábasba olaj bőséggel, rá a hagymapép, és következett a hagyma puhára párolása. Amikor ezzel készen voltam, az egyszerűség kedvéért két edénybe szétraktam a hagymát. Ezután a paradicsomokat kaszaboltattam össze az aprítóval, ami oly jól sikerült, hogy boldogan konstatáltam: nem kell passzírozni, a paradicsom héja észrevehetetlen a masszában, ráadásul jelenléte pozitív hatású, ugyanis sűríti a cuccot. No, a paradicsompépet szépen beleöntöttem a két edénybe, és megkezdődött a főzés-sűrítés hosszadalmas - ám felügyeletet nemigen igénylő - művelete. Ebben a fázisban kerültek még bele a fűszerek: a (szintén péppé aprított) bazsalikom, rozmaring, oregano, só. Most békésen rotyognak a gázon, időnként kimegyek ellenőrizni, hol tartanak az eszencializálódás rögös útján, aztán ha úgy ítélem meg, hogy pont megfelelő az állag, sterilizált üvegekbe kanalazom a szószt. A csavaros kupakot rájuk illesztem, fél percre mindegyik fejtetőre fog állni, majd mehetnek néhány napra ágyba, párnák közé pihenni. Az egész megvan két óra alatt - már feltéve, hogy Lucullus paradicsomot veszünk, a többi fajtáról elfőzni a víztartalmat nagyon keserves időtöltés.
A világ legjobb tésztasalátája
A recepttel hét éve ismerkedtem meg, amerikai barátnőm készített nekem először ilyet, és mit mondjak: el voltam ájulva. Roppant egyszerű az elkészítése, és olyan ízharmóniát teremt, amely két tulajdonság jelenléte egy ételben nekem maga a tökéletesség. Szállítani is remekül lehet - mint éppen ma, amikor a lányomnak készítettem korai vacsora gyanánt, amit magával vitt a munkahelyére -, és ha mondjuk másnapos, akkor még finomabb. Annál hosszabb ideig nem érdemes tartogatni, mert a paradicsom megszottyad, az pedig már nem annyira finom.
Hozzávalók:
15 dkg tészta (farfalle, penne rigate)
4-6 szem piros, érett paradicsom
egy marék bazsalikom
egy kevés rozmaring
1-2 gerezd fokhagyma
olívaolaj
balzsamecet
só, bors
ha van, mozarella, ha nincs, anélkül is pont jó
Elkészítés:
A tésztát kifőzzük az előírás szerint, majd hideg vízzel leöblítve lehűtjük. Közben a paradicsomot összevágjuk, összekeverjük a tésztával, a (mini)mozarellával (de mondom, az eredetiben nem volt, és anélkül is finom), ízlés szerint megsózzuk, megborsozzuk, rátépkedjük a sok bazsalikomot, a rozmaring levélkéket is ráaprítjuk, végül a fokhagymát is beledaraboljuk. Nem kell, hogy erőteljesen fokhagyma íze legyen a salátának, éppen csak finoman, a háttérből kell, hogy kiérződjön az íze. Utolsó lépésként nyakon öntjük olívaolajjal, megspricceljük finoman balzsamecettel, és készen is vagyunk. Hidegen a legjobb természetesen.
Főtt kukorica
A késő nyár - és Kolumbusz, aki volt szíves 1493-ban Európába is áthozni - nagy ajándéka a kukorica. Legalábbis nekem. Gyerekkoromban drága nagyanyám nagyon sokszor főzött, tizesével hoztuk haza a piacról az aranymazsolát. Próbáltam a fajtának utána nézni a neten, de nemigen jártam eredménnyel. Amit én tudok róla, az az, hogy csodaszép sárga színe van - nem meglepő, nyilván innen származik a neve is -, édes, kerekszemű, hamar fővő fajta. Főzése nem ördöngősség, de sokan nem tudják, hogyan kell úgy elkészíteni a kukoricát, hogy ne maradjon nyers. Az első hibát a vásárláskor követhetjük el, ez többnyire végzetesnek bizonyul az élvezeti értéket illetően. Ha valami ócska takarmánykukoricát sóznak ránk a piacon, azzal már csodát nem tudunk tenni: keményítő ízű, kemény izé lesz a végeredmény. A friss kukoricát megismerhetjük, ha hüvelykujjunk körmét belenyomva a szembe abból fehér tejszerű nedv buggyan, és körmünk könnyedén üti át a szemeket borító héjat. Segítségünkre van még a kukorica "ruhája" és "haja" is: ha zörgős, sárgás a ruha, a haj pedig erősen barna, már ne vegyük meg a zöldséget, mert élvezhetetlen1. A friss kukorica ezzel szemben élénkzöld borítólevelekkel és ugyanilyen élénkzöld bajusszal rendelkezik.2
Otthon a kukoricákat fosszuk meg a csuhétól és a bajusztól, egy sor levéllel béleljük ki a főzőedény alját. Lehetőleg olyan edényt válasszunk, amiben kényelmesen elférnek az áldozatok , ne kelljen őket eltördösni. A megágyazott aljra fektethetjük a csöveket egymás mellé, majd takaróként szintén egy sor csuhé kerüljön. Öntsük fel hideg vízzel a lábast és kezdjük el főzni a kukoricát. Ha ügyesen vásároltunk, akkor a forrástól számított 10-12 perc múlva nyugodt szívvel zárhatjuk el a lángot az edény alatt. A kukoricát csak a tányéron sózzuk. És ne együnk sokat belőle, akármennyire is csábító a dolog, a kukoricának ugyanis 10 dekája 131 Kcal-t tartalmaz, és ez nem kevés. Vagyis nem a 131 Kcal a sok, hanem 10 deka kukorica kevés:)
Jelentem: én ma ügyesen vásároltam, isteni lett a kukorica, amint ezt Panka cica is letesztelte, amíg egy pillanatra félrenéztem...
Hófehérke
Fotó: Kandikó Judit
Már régen készülök megosztani veletek ezt a receptet, mert véleményem szerint egyszerűen zseniális. A történet, ahogy a recept hozzám került, igen régről datálódik. Kb. 1978-ban lehetett, már az MTV-ben dolgoztam, mint frissen érettségizett, lelkes fiatal, amikor a külpolitikai szerkesztőségbe beolvasztották az addig Horizont szerkesztőséget, és az összeolvasztással "kaptunk" néhány új kollégát. Köztük Balog Jutkát is. Tőle származik a recept, legépelve a kezembe nyomta, amikor felsóhajtottam egy szép napon, hogy vajh milyen édességet készítsek hétvégére a fiúmnak. Amikor elolvastam a papírt, udvariasan megköszöntem a kolléganőnek az erőfeszítéseit, majd magamban eldöntöttem, hogy szegény asszony nincs ép elméje birtokában. Mert a leírás így kezdődött: keverjünk össze fél liter tejfölt egy citrom levével, porcukorral... Tejfölt citrommal és porcukorral? Ugyan már! Arra nem emlékszem, hogy végül is mikor próbáltam ki először ezt a desszertet, sőt már arra sem, milyen alkalomból, de azt tudom, hogy azóta is bombabiztos darabja konyhámnak. Az új vendégeket elkápráztatom vele, a régiek pedig gyakorta kérik, hogy ilyet készítsek nekik. Nem lehet elrontani, és nem lehet leszokni róla. Üdítően fanyar, de mégsem savanyú, a legpazarabb lakomákat is méltóan koronázza meg.
Hozzávalók:
5 dl tejföl
3 dl tejszín
porcukor ízlés szerint
1 citrom leve és héja
10-12 db babapiskóta
Elkészítés:
A tejfölbe belekeverjük a porcukrot és a citrom levét, valamint a héját. A tejszínt kemény habbá verjük, és a két anyagot lazán összekeverjük. Ebbe a masszába beletördeljük a babapiskótát, és ezzel késszé is nyilváníthatjuk a desszertünket. A piskóta állagától függően 3-6 óra hűtés szükséges, hogy a piskóta megpuhuljon.
Új konyha
No, itt az ígért kép a szép új konyhámról, ami lassan egy hete funkcionál. Igazából nem is tudom, mit dícsérjek rajta, egyszerűen imádom. Nincs benne semmi extraság, mégis mindennek van helye - na jó, majdnem mindennek... -, könnyen tisztán tartható, és szerintem még esztétikus is ráadásnak. Amit talán egyedül kiemelnék, az a mosogató lenne, elsősorban a csaptelep, ami zuhanyozós, végre nagyobb lábasokat és tepsiket is el tudok mosni úgy, hogy nem kell bűvészmutatványokat végeznem közben. Másodsorban pedig az Ikea porcelán mosogatótálját említeném, ami jóval nagyobb, mint a rozsdamentesek általában, talán még mélyebb is, de erre nem esküszöm meg. Mindent egybevetve megérte az a néhány napos felfordulás, amíg a felújítás tartott.
Azt hiszem, nagyon elhanyagoltam a blogot. Ennek oka egyrészt a szinte teljes főzésmentesség, másrészt hogy nagyon kedves vendégünk van Amerikából, de mindenre ráérek ezzel kapcsolatban, csak a főzésre nem. Jövünk-megyünk, programokat csinálunk, élvezzük az életet - és mindenfelé eszünk úton-útfélen. Viszont elkészült a gyönyörű új konyhám, még a nem-főzést is élvezem benne. Képek holnap.
A napfény íze 2.
El Jem, az amfiteátrum épen maradt belső folyosója. Szerintem egyszerűen tökéletes.
A mozaik múzeum előtt feltárt romok.
A mozaik múzeum udvarán
Az uram egyik legjobb fotója, amit a nyaralás alatt készített. Szerintem. Jellemző, hogy amíg ő ezt elkattintotta verejtékes munkával, én egy kávézó teraszán bámultam ki a fejemből:)
Utcai hangulat a jellegzetes tunéziai kékkel...
Képeslap
A napfény íze 1.
Tunéziában nyaraltunk, immár másodszor. Először 7 évvel ezelőtt voltunk ott, amikor a gyerekek még viszonylag kicsik voltak. Most pedig afféle második nászútra mentünk az urammal kettesben. Vittünk persze magunkkal barátokat is, de a gyerekek ezúttal itthon maradtak. Öt csillag, all inclusive, tengerre néző szoba hatalmas terasszal...
Mahdia az útikönyvek szerint romantikus halászfalu Tunisztól, a fővárostól 200 km-re, és bár nekem a halászfaluról nem ilyen jellegű település jut eszembe, nem fogok vitába szállni egy útikönyvvel sem.
El Jem. Az itteni amfiteátrum a világ hatodik legnagyobbja. Őszintén szólva nekem eddig talán ez tetszett a legjobban azok közül, amiket eddig láttam, beleértve a rómait is. Bár az is igaz, hogy eddig egyben sem fogott el az a határozottan rossz érzés, mint itt, amikor azon a részen sétáltam, ahol az oroszlánok és a gladiátorok/rabszolgák várakoztak "összeismerkedésük" előtt. Arról már nem is ejtek szót, hogy külön vércsatornát építettek ki a praktikus szemléletű rómaiak...
Ezt az ajtót az El Jemben lévő mozaikmúzeumban fotóztam. Csodálatos mozaikok tucatjai vannak ott, csak tátottam a számat napszámba'. Legtöbbjük fantasztikusan ép állapotban maradt az utókorra.
Voltunk Mahdiában piacon is, ez az egyik legkedvesebb élményem. Mert bár az elszomorító, hogy minden tele van gagyi kínai áruval, azért néhol felfedezhettem a helyi árukat. És az a tömeg, a hangzavar, az arab zene, ami üvölt mindenhonnan, utánozhatatlan hangulatot teremt. Hehe, ezt mondta a férjem is, csak egészen más hangsúllyal:)
És hát a kerámiák... Legszívesebben mindet hazahoztam volna. Na jó, így is tekintélyes állománnyal tértem haza (két csodálatos, csipkeszerű áttört mintával készült fali mécsestartó, egy tipikus tunéziai kék hosszúkás tál, egy szintén áttört mintás, narancsszínű tányér, egy hagyományos kék-fehér tál voltak, amik úgy érezték, hogy velem kell jönniük...). Természetesen mindennek kedves olvasóim az okai, mert kizárólag azért vásároltam őket, hogy a blogba még jobb fotókat tehessek fel, ahhoz pedig elengedhetetlen az aszeszoár, ugyebár:)
És hogy valami őrültségről is beszámoljak, itt van ez a kép. Ennek kapcsán muszáj elmesélnem, hogy néha megdöbbent, milyen mértékben képes az ember lánya változni. Első tunéziai nyaralásunkon elborzadva néztem a sok elvetemült, élete-megunt anyaszomorítót, aki nem átallja egy rozoga motorcsónakra és egy ejtőernyőre (no meg néhány helyire...) bízni az életét, és ha bárki kérte volna, akár írásba is adom, hogy na nem, én aztán soha... De lehet abban valami, hogy az ember kora előrehaladtával egyre pontosabban tudja, hogy bizonyos lehetőségek nem várnak rá, kiszabott időnk pedig - legalábbis ebben az életünkben - véges. Úgyhogy most, amikor mondtam a páromnak, hogy én bizony repülni megyek, akkor ő azt válaszolta: ő marad a földön, elvégre valakinek a gyerekeket is fel kell nevelni... semmi félelem nem volt bennem, csak végtelen kíváncsiság: milyen is lehet repülni a tenger felett? Nos... milyen is...? Ha most azt mondanám: isteni, lefokoznám az élményt. Így aztán inkább nem mondok semmit, csak azt: bármikor újra magamra csatolnám a hevedereket, és akár azt is vállalnám újra, hogy a kísérőm megállás nélkül üvölt arabul a fülembe, olyan hangsúllyal, mintha éppen a családomat készülne kiirtani...
Azt pedig nem tudtam még most se eldönteni, hogy barátságos, vagy barátságtalan lépésként értékeljem a tunéz istenek részéről, hogy ezzel a napfelkeltével búcsúztattak minket. Mit jelent ez vajon? Hogy eredjetek isten hírével, örök vágyakozással a szívetekben, hogy nálunk ilyen a napfelkelte a tengeren, vagy azt, hogy menjetek, de ne felejtsetek el visszajönni, hogy még sok ilyen napfelkeltét láthassatok?
No cooking no cry:)
Annyira jó lenne valami remek kis posztot írni akármilyen főzésről, de hát sajnos mostanság a kulináris élvezetek csúcsa mifelénk a kínai gyorsétteremben elfogyasztott szecsuáni csirke rizzsel. Hovatovább egy rendes presszókávéért is képes lennék alantas szolgáltatásokat nyújtani, mert a nyaralás alatt se sikerült értékelhetőt innom, mióta meg itthon vagyunk, még úgy se... Úgyhogy kedves kollégák és kolleginák, irigykedve olvasom a posztjaitokat - bár a termésen látszik, hogy nyaralási szezon van -, és reménykedem, hogy talán jövő héten már húsleves gyöngyözhet az én fazekaimban is a szép, új konyhámban:)
Főzés helyett szívesen mutatnék nyaralási képeket, de a freeblog nem támogat ebbéli törekvésemben...
VKF VII. - A nyaralás íze: sopszka saláta
No kérem, tegnap éjszaka megérkeztünk tunéziai nyaralásunkból, és mivel kiderült, hogy a lakásfelújító iparosok holnap reggel helyett csak szerdán érkeznek, természetes, hogy a pályamű megírásával töltöm ki a hirtelen ölembe pottyant időt. Hogy mit szól majd ehhez a férjem, ha megjön a vásárlásból, más tészta:) Többszörösen is renitens leszek, mert nemcsak hogy a határidőt késtem le (remélem, chilii elfogadja még a pályázatomat...), de momentán fotóval se tudok szolgálni, tekintve, hogy Afrikában az utolsó percben azért csak sikerült valami alient benyelnem (pedig igen szorgalmasan fogyasztottam a gyomorfertőtlenítőt, várjunk csak, mi is volt a neve? ... Ballantines? Igen, az az!), aminek folyományaképpen ételre rá se tudok nézni, de ígérem, hogy záros határidőn belül kép is lesz ehhez a remek salátához. Szerelmünk hajnalán az urammal kétszer voltunk Bulgáriában, Burgaszt választottuk helyszinül annak eldöntéséhez, hogy mi most már jóban-rosszban örökké, de ott ismerkedtünk meg a sopszkával, amihez azóta is olthatatlan szerelem fűz. Úgy tűnik, az ottani választások tényleg időtállónak bizonyultak, mint beszámoltam róla, házasságunk immár belépett a második negyed századba:) A sopszkát azonban itthon reprodukálni sajnos azóta sem sikerült, tekintve, hogy a hozzá való bolgár sajttal még sosem futottam össze itthon, úgyhogy kénytelenek vagyunk megelégedni a hasonlóval. Egyébként aki tudja, hogy mi a neve a Bulgáriában használt sajtnak, kérem, ne habozzon megosztani az információt velem! *update: azóta kiderült: a kaskavál sajt az a bizonyos, köszönöm mindenkinek, aki segített. Ugyancsak Bulgáriában, 1979-ben találkoztunk először a Fantával, annak is a mandarinos változatába szerettünk bele, de ilyet azóta sehol nem ittam sajna.
A sopszka emígyen készül emlékeim szerint:
Érett, piros paradicsomokat felkockázunk, magjukat eltávolítjuk. Hasonlóan cselekszünk az uborkával is, ott nem kell feltétlenül ragaszkodni a magtalanításhoz. Kerülhet még a tálba paprika kocka is, sőt, némi lilahagyma sem árt a vállalkozás sikerének. Sózni nem kell, mert a sajt éppen elég sós. Egy kis olívaolajat löttyintünk a saláta tetejére, csinosan elrendezzük az összevegyített hozzávalókat, majd a sajtot bőven mérve ráreszeljük a tetejükre.
+
+
= sopszka:)
