A késő nyár - és Kolumbusz, aki volt szíves 1493-ban Európába is áthozni - nagy ajándéka a kukorica. Legalábbis nekem. Gyerekkoromban drága nagyanyám nagyon sokszor főzött, tizesével hoztuk haza a piacról az aranymazsolát. Próbáltam a fajtának utána nézni a neten, de nemigen jártam eredménnyel. Amit én tudok róla, az az, hogy csodaszép sárga színe van - nem meglepő, nyilván innen származik a neve is -, édes, kerekszemű, hamar fővő fajta. Főzése nem ördöngősség, de sokan nem tudják, hogyan kell úgy elkészíteni a kukoricát, hogy ne maradjon nyers. Az első hibát a vásárláskor követhetjük el, ez többnyire végzetesnek bizonyul az élvezeti értéket illetően. Ha valami ócska takarmánykukoricát sóznak ránk a piacon, azzal már csodát nem tudunk tenni: keményítő ízű, kemény izé lesz a végeredmény. A friss kukoricát megismerhetjük, ha hüvelykujjunk körmét belenyomva a szembe abból fehér tejszerű nedv buggyan, és körmünk könnyedén üti át a szemeket borító héjat. Segítségünkre van még a kukorica "ruhája" és "haja" is: ha zörgős, sárgás a ruha, a haj pedig erősen barna, már ne vegyük meg a zöldséget, mert élvezhetetlen¹. A friss kukorica ezzel szemben élénkzöld borítólevelekkel és ugyanilyen élénkzöld bajusszal rendelkezik.²