Fenyőtinóru és őzláb

Hiába próbáltak a körülmények eltántorítani, nem sikerült nekik. Délben beszereztem a piacon a gombákat. Nem tévedésből vettem vargánya helyett fenyőtinórut, hanem tudatosan. Az őzláb meg annyira szép volt, hogy képtelen voltam ott hagyni, rántani fogom. Meg is kérdezte a párom, hogy a gombaleves és a rántott gomba után tervezek-e valamilyen gombás desszertet, de a választ már nem várta meg:) A gomba utáni vágyakozás szombaton estétől eredeztethető, amikor egy étteremben isteni vargánya levest ettem. Elfogultság nélkül állítom, hogy az enyém semmivel sem lett silányabb, mint az egyébként kiváló éttermi alkotás. És még a fotózásnál is szerencsém volt, éppen elcsíptem a nap utolsó sugarait, amik bevilágítottak a konyhába.

 

Gombakrém leves

Hozzávalók 3 személyre:

20 dkg erdei gomba, esetünkben fenyőtinóru

1 fej vöröshagyma

olívaolaj

2 dkg vaj 

2-3 dl tej

3 dl tejszín

1-2 evőkanál liszt

só, bors, szerecsendió

Elkészítés:

A gombát megmostam, szárazra törölgettem, felaprítottam. A hagymát az olaj és a vaj keverékén megfutattam, rádobtam az összevágott gombát, sóztam, borsoztam és puhára pároltam. Amikor készen volt, meghintettem kb. másfél evőkanál liszttel, pirítottam rajta egy keveset, majd a tejjel felengedtem. Rottyantottam rajta egyet, majd botmixerrel pépesre turmixoltam a matériát. Tettem bele egy csipet szerecsendiót, felengedtem a tejszínnel, kiforraltam és késznek nyilvánítottam. Vajon pirítottam hozzá kenyérkéket. Fele annyi ideig tartott megfőzni, mint  Photoshoppal megbizgerálni a fotókat, amit ehelyt is köszönök  az uramnak.

 

Alig várom a holnap reggelt, amikor is megtámadom a csarnokban a gombaárusokat, veszek tőlük vargányát, és olyan levest fogok belőle főzni, hogy mindenkinek leesik majd az álla:) Aztán még az is lehet, hogy veszek ránta való másvalamilyen erdei gombát is, mert azt is nagyon megkívántam. Mikor lesz már holnap?

 

Csokoládétorta

Zöldborsóleves és  borjúpörkölt utánra kerestem desszertet Donna Haynél, és az alábbi remek csokoládétortát találtam.

 

Hozzávalók:

30 dkg jó minőségű (70% +) csokoládé

25 dkg vaj

5 tojás sárgájára és fehérjére szétválasztva

6 dkg finom kristálycukor

1 teáskanál vaníliakivonat

9 dkg liszt

1 gr szárított élesztő, amit a liszthez keverünk

 

Elkészítés:

A sütőt 130 fokra előmelegítettem, és amíg melegedett, elkészítettem a tésztát. A vajat és a csokoládét alacsony hőfokon összeolvasztottam. Nem kell főzni, forralni, csak egynemű masszát kell kapnunk belőle. A tojássárgáját kikevertem a cukorral, hozzáadtam a vaníliát. A fehérjét kemény habbá vertem. Amikor mindez megvolt, a vajas csokoládéhoz hozzákevertem a cukros tojássárgáját, beleszitáltam a lisztet, elkevertem. Végül a habbá vert fehérje következett, amit széles mozdulatokkal, lazán kevertem a csokoládés matériához. Egy cake formát kibéleltem alul sütőpapírral, beleöntöttem a tortamasszát, és kb. 70 percig sütöttem a nem túl forró sütőben. Tűpróba után kivettem, kis pihentetés után tányérra borítottam. Donna Hay bogyós gyümölcsöt kínál hozzá, én azonban 2 dl tejszínt egy evőkanál porcukorral habbá vertem, hozzákevertem 25 dkg mascarponét, és ezzel tálaltam a csokitortát.

 

Töltött paprika

Hozzávalók:

50 dkg darált sertéshús

2 marék rizs

4-6 paprika 

1 evőkanál vöröshagymakrém

só, bors

friss zellerlevél

3 evőkanál liszt

olaj

30 dkg paradicsompüré

cukor

 

Elkészítés:

A darált húst összekeverem a megmosott rizzsel, hagymakrémmel (fujj, undorító, tudom, de késő van, ezer a dolog még, nem érek rá hagymát aprítani-dinsztelni, bocs), sóval, borssal, majd a kicsumázott paprikákba töltöm lazán a masszát. Ami a paprikákból kimarad, azokból csak gombócot készítek. Felforralok kb. másfél liter vizet, megsózom, majd a forrásban lévő vízbe csusszantom a paprikákat és gombócokat, beledobom a zellerzöldet, a paprikák gallérját, majd puhára főzöm az egészet. Ez kb. 30-40 perc. Addig megkeverem a rántást. Amikor úgy ítélem meg, hogy puha a hús, szűrőkanállal kiszedem egy tányérra, majd a főzőlevet leszűröm. Merthogy ilyenkor van benne dezertőr rizs, kósza paprika- és zellerdarabok, ezeket eltávolítom. Abba az edénybe, amiben készre főzöm a töltött paprikát, beleöntöm a sürített paradicsomot, a rántást, összemelegítem a kettőt, majd a főzővízzel felengedem. Sózom, ha kell, cukrot teszek bele ízlés szerint (mi viszonylag édesen szeretjük), felforralom a mártást, majd visszateszem a töltelékeket. Kicsit rotyogtatom még együtt az egészet, majd tálalok.

 

Pizza

Szeretek pizzát sütni, még akkor is, ha a végeredmény sosem lesz olyan, mintha egy igazi, fával fűtött kemencében sütném. Szerettem akkor is, amikor akármit csináltam, kiszáradt a tésztája, és langyosan már ehetetlenül kemény volt. Szeretem most is, amikor a légkeverős sütőmben pillanatok alatt megsül. Szóval szeretek pizzát sütni:)

 

Hozzávalók:

45 dkg liszt

2 teáskanál szárított élesztő, vagy 1,5 dkg friss

1 evőkanál cukor

215 ml langyos víz

3 evőkanál olívaolaj

fél teáskanál só

oregano

 

Elkészítés:

90 ml langyos vízben feloldom a cukrot, beleszórom/belemorzsolom az élesztőt, félreteszem és megvárom, hogy buborékos legyen. Közben a lisztet egy tálba szórom, hozzáadom a sót, a 3 evőkanál olívaolajat, a maradék vizet, egy mokkáskanál oreganót, végül hozzáöntöm az élesztős folyadékot. Összekeverem, rugalmas tésztává gyúrom, kb. 8-10 percig dagasztom.  Ezután kiolajozott tálba teszem a cipót, körbeforgatom a tálban úgy, hogy mindenhol olajos legyen, letakarom, és bő egy órán át langyos helyen kelesztem. Amikor kétszer akkora, mint volt, kiveszem a tálból, átgyúrom, vékonyra nyújtom, és vagy egy nagy, beolajozott gáztepsit, vagy más formákat kibélelek a tésztával. Innentől jön a kreatív része a dolognak. Legtöbbször a magam által főzött paradicsomszószt használom, azzal kenem gazdagon a tésztát. Ha nincs kéznél ilyen, használhatunk bármilyen, készen kapható pizzakrémet, határt csak a finnyásságunk szab. Ezután tehetjük a tésztára a különböző feltéteket, ki mit szeret: sonka, gomba, kukorica, szalámi, hagyma, olívaolaj, friss paradicsomkarika, bármi egyéb. Nagyon forró sütőben készre sütöm 10-15 perc alatt. Az utolsó percekben parmezánt szórok rá, de kap még a tányéron is bőven belőle.

 

Sürgősen be kell szereznem egy paella főző edényt!

A vendégség előtt hezitáltam, hogy Maci paelláját, vagy Fűszeres Eszter pisztáciás-hagymás csirkéjét készítsem-e főételnek, aztán pénteken este a Culinarisban, zárás előtt 10 perccel a paella győzött. Ebből kifolyólag hazajött velem némi murciai rizs, valamint 1 gramm sáfrány (tényleg aranyárban mérik!), mint a paella nélkülözhetetlen alkotóelemei. Másnap a piacon vásároltam csirkét (mi nem esszük a tenger gyümölcseit, úgyhogy kizárólag csirkés paella jöhetett szóba), paprikákat, leveszöldséget, és szombaton délután kezdetét vehette a nagy paellafőző őrület. Ami úgy kezdődik, hogy az ember lánya főz egy derék adag húslevest, mert ha már nem sajnálja a pénzt az autentikus alapanyagokért, akkor ne kockából készült "húslevessel" akarja felengedni a paellát, mert az nagyon snassz. A paella szeretete nálunk igen régről datálódik, a lányom még kicsi volt, amikor vettem neki egy akkor roppant divatos Buci Maci újságot. No, ennek a hátlapján volt egy paella recept, és kinevethettek, az se érdekel, de én annak alapján főztem a paellát sokáig. De mivel a memóriám nem túl acélos, képtelen voltam megjegyezni a hozzávalókat, az ügymenetet, úgyhogy mindig előkerült a Buci Maci, ahányszor paella készült. Aztán valamikor a nagy honvédő háború idején a Buci Macinak nyoma veszett, a memóriámra nem hagyatkozhattam, így a paella kikopott a repertoárból. Az uram nagy bánatára, aki évente egyszer-kétszer felsír éteri hangon, hogyaszongya: mikor főzöl már paellát? Ezeket a támadásokat rendre visszaverem, és az élet folyik tovább az ő rendes, paellamentes medrében. Aztán eljő a nap, amikor Maci közzéteszi ezt a rizses csirkének aposztrofált csodát, és onnantól nincs megállás. Úgyhogy most ott tartunk, hogy sürgősen be kel szereznem egy paella főző készséget, amibe kényelmesen beleférnek a hozzávalók mondjuk akár 6-8 személyre is.

 

Hozzávalók:

3 csirkecomb

1 csirkemell

1 bögre rizs 

1 liter húsleves

egy csipet sáfrány

2 db paprika, lehetőleg eltérő színű, piros, sárga vagy zöld

1 szép szál sárgarépa

2 marék zöldborsó (én még elcsíptem a piacon az idei utolsó szedésből fél kilócskát)

só, bors

1 vöröshagyma

2-3 gerezd fokhagyma

3 babérlevél

petrezselyem

olívaolaj

 

Elkészítés:

A húslevest felmelegítem, beledobom a sárfányt. Elképesztő színe lesz tőle az amúgy se sápadt húslevesnek. Megmosom a rizst, a paprikákat és a répát feldarabolom, a hagymákat felvágom, a borsót megtisztítom. Majd a felmelegített olívaolajon a sózott, borsozott csirkedarabokat körbepirítom, beledobálom hagymát, a sárgarépát, babérlevelet, fokhagymát, adok hozzá húslevest, és 10-15 percig a tűzhelyen főzöm szelíd lángon. Ezután átkanalazom az egészet egy akkora tálba, amiben kényelmesen elfér a hús, a rizs és a zöldségek. Amikor a hús átkerült ebbe az edénybe, hozzáadom a rizst, ha szükséges, adok hozzá még húslevest, lefedem, és fél órára beteszem a 180 fokos sütőbe. Időnként ránézek, és konstatálom, hogy a rizs remekül szívja magába a húslevest, a színek elképesztőek, az illatok nem kevésbé. A 30 perc leteltével kiveszem a sütőből az edényt, hozzáadom a  paprikakockákat és a zöldborsót. Ennyiben eltértem Maci receptjétől.  Újabb fél óra múlva a leves eltűnik a rizsben, a zöldségek is, a hús is vajpuhák. Tálaláskor egy kis petrezselyemmel szórtam meg az ételt és hagymás paradicsomsalátát adtam mellé.

Maci, köszönet a receptért, én mindig mondtam, hogy a macikban lehet bízni, akár Buci, akár nem:)

 

Frankfurti leves

Előre kell bocsátanom, hogy Zsidek Lászlót, az "ízvadászt" nem kedvelem. Taszít a stílusa, ennyi, nem több. Ám a napokban frankfurti leves recept után keresgélve rábukkantam az ő verziójára, elkészítettem, és azt kell mondjam: a frankfurti levese nagyon ott van. Nálunk ez a leves nem túl népszerű - aka a gyerekek utálják -, de ebben a változatban még ők is megették.

 

Hozzávalók:

1 kis fej kelkáposzta

3-4 szem burgonya

1 szál sárgarépa

1 fej vöröshagyma

1 nagy gerezd fokhagyma

só, bors, pirospaprika, majoranna, őrölt kömény

virsli vagy kolbász, de inkább virsli

olaj

liszt

2 dl tejföl

 

Elkészítés:

A kelkáposztát csíkokra, a sárgarépát karikákra vágtam, a krumplit kis kockákra, a hagymát szintén. Forró vízben odatettem főni őket, kaptak sót és majorannát és köményt ebben az állapotukban. Ügyeltem, hogy ne főzzem őket túl puhára, az a kelkáposztának nemigen tesz jót, se látványban, se élvezeti értékben. Közben néhány kanál olajon lisztet pirítottam, megszórtam pirospaprikával, belenyomtam a fokhagymát, majd felengedtem egy pohárka hideg vízzel. Ebbe a felengedett rántásba kevertem a tejfölt, majd beleöntöttem a levesbe, forraltam rajta egyet, beledobáltam a karikákra vágott (Zimbo) virslit, és már készen is volt.

 

A napfény íze 3.

Végre nekiültem megírni ezt a tunéziai gasztrobeszámolót, elmúlt egy hónapja, hogy hazajöttünk, úgyhogy most már aztán tényleg! Nos, lehet, hogy csalódást fogok okozni, de leginkább azt mondhatnám el a kint töltött 11 nap étkezéseiről, hogy semmitmondó. Azt hiszem, ez a legjobb jelző az ételekre. Tulajdonképpen fejlődő tendenciát mutatnak tunéziai nyaralásaink az étkezést illetően, ugyanis amikor 7 éve először voltunk arrafelé, kimondottan rossz volt az ellátás. Volt olyan vacsora, amikor a gyerekek sült krumplit ettek főtt krumplival, mert semmi ehetőt nem találtak ezeken kívül. Ehhez képest a "semmitmondó" jelző tulajdonképpen pozitív . Van az a rossz szokásuk ugyanis a derék tunézoknak, hogy szállodáikban úgy főznek, hogy a fűszerezést (beleértve a sózást is) gyakorlatilag sikerül a nullára redukálniuk, amitől nyilván azt remélik, hogy a hozzájuk látogató összes nációnak meg fognak felelni. Nos, ez részben be is jött nekik, ugyanis a pizzáért mindig rettenet sor állt. Úgy tűnt, hogy az olasz konyhának ezen remekét még a helyiek sem voltak képesek elrontani. Mondjuk ezt a vonulatot tulajdonképpen még meg is tudnám érteni, ha nagyon akarnám, de arra mindezidáig nem találtam magyarázatot, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan országban, ahol remek a klíma és állandóan süt a nap, a gyümölcsök és zöldségek mégis vízízűek. De nem ám egyik-másik, ó, nem! Mind, egytől egyig gyakorlatilag ehetetlen volt, a szőlő éppúgy, mint a sárgadinnye vagy az őszibarack, de említhetném a paradicsomot is, vagy az uborkát, aminek szinte nem volt víztartalma. Sőt, az őszibarack kifejezetten éretlen volt, noha piroslott, ahogy kell. Pedig a kedvéért még szuperszónikus óvatosságomat is legyőztem. Fölösleges kockázatot vállaltam ezzel, a gyümölcs ugyanis ehetetlen volt.

 

 

Négy dolog azonban mégis emlékezetes marad, mégpedig a tojásrántotta, a lilahagyma és a reggeli péksütemények, valamint a vacsorához mindig feltálalt egyik sütemény, aminek nevét persze nem tudom, de pillekönnyű piskótában mégpillekönnyebb krém hevert, takarónak pedig selymes csokoládéréteget húzott magára. A tojásrántottát vaslapon sütötte a kissé málészájú fiúcska, lehetett talán 15 éves, mindig attól tartottam, miközben a cuccot sütötte, hogy elcseppen a nyála, annyira bávatag volt. A megolajozott vaslapra ráöntötte az előzőleg elhabart két tojást, dobált bele lilahagymát, apróra vágott piros paprikát, reszelt sajtot és petrezselymet, kevert rajta egyet, majd mindkét oldalát megsütötte. A zöldségek nem sültek teljesen puhává, imádtam, hogy a paprika még kicsit ropogós volt. A sajttól remek állaga lett az omlettnek, a petrezselyem pedig megkoronázta az élményt.

 

 

A péksütemények helyben sültek, nemritkán langyosak voltak még (naná, hiszen minden reggel 7, fél 8 körül már ott sündörögtünk az urammal, hogy megreggelizhessünk, és lehetőleg a 8 óra már a tengerparton találjon:).

 

 

Harmadiknak pedig a lilahagymáról kell megemlékeznem, aminél finomabbat, édesebbet még soha életemben nem ettem, pedig nagy hagymafan vagyok. Már apró gyerekkoromban képes voltam eltűnni nagynénéim hátsó kertjében - szó nélkül osontam hátra persze -, leültem a hagymák közé, kitéptem a földből, gyökereit leharaptam, kiköptem, a felső réteg héjat leszedtem, de csak azért, mert földes volt, és lakmároztam. Van tehát praxisom a hagymák terén bőven. De ez a tunéziai fajta, ez valami csoda volt! Ettük minden étkezéshez, reggelihez, ebédhez, vacsorához, savanyúság helyett, de ehettük volna desszertként is, amilyen édes volt. Árgus szemekkel figyeltem a piacon, mert isten uccse, képes lettem volna megutaztatni néhány kilót belőle, de nem bukkantam nyomára. Később megjelent a szállodában egy fehér rokona is, az már jóval csípősebb volt, élvezeti értéke messze elmaradt a liláé mögött.

 

 

Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy a szállodai étkezésen kívül mást is kipróbáljunk, már úgy értem, nem tudtunk szállodán kívüli, autentikus helyen enni, de talán majd legközelebb. Mert valami azt súgja nekem, hogy nem utoljára voltunk Tunéziában:)

 

 

PS: Egy rohadék vagyok, mert van ötödik megemlítendő is: a kuszkusz, amit a társaságból egyedül én ettem... mit ettem? Zabáltam, ha volt. Sajnos nem volt mindig, simán el tudtam volna élni rajta 11 napig:)

 

A fiam, meg a lányom

Hogyan kerekítsünk a semmiből posztot? No lássuk csak! Történt pediglen ma reggel, hogy a fiam (17) itthon felejtette az apja által gondosan csomagolt szendvicset. Itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmeséljem, az én uramnak párja nincs széles e hazában, több okból kifolyólag. De ami ehhez a poszthoz kapcsolja eme kijelentésemet, az az, hogy mióta a gyerekeink iskolába járnak - kvázi közétkeztetést kénytelenek igénybe venni, aminek minőségéről tudjuk, amit tudunk... -, azaz 14 éve minden reggel a párom fél órával korábban kel, mint ahogy az neki szükséges lenne egyébként, lemegy valamelyik kereskedelmi objektumba a közelünkben és vesz nekik friss péksüteményt. Ez a korábban kelős dolog ugye az egyik, amiért önmagában is egy saját, külön bejáratú piedesztált érdemel. A másik, hogy betér ezekbe a kereskedelmi egységekbe, ő, aki egyébként gyűlöl vásárolni, legyen szó kifliről, zsemléről, cipőről vagy bútorról. Az a sanda gyanúm, hogy talán autót nem gyűlölne vásárolni, de arra sajnos ezidáig csupán kétszer adódott lehetősége, bár kissé rettegve gondolok rá, hogy a harmadik alkalom igencsak közelít... No tehát ez a második szint a piedesztálon. A harmadik, hogy fejben tartja mindkét gyermek rigolyáit - az egyik szereti a sajtot, a másik nem, az egyik megeszi a paprikát a szendvicsben, a másik szerintem évek óta kipiszkálja és kidobja belőle, az egyik hajlandó magáévá tenni a májkrémet például, míg a másikat ki lehet vele kergetni a világból.  Nem beszélve az én kattanásaimról, hogy  melyik diétát élem éppen: lehet-e reggelizni benne, és akkor kérek szendvicset, vagy csak fehérjeturmixot lehet inni, és akkor nem kérek szendvicset... Negyedik piedesztál-szint most nem jut eszembe, de biztosan találnék, ha adnék egy kis időt magamnak. Mindezen korántsem mellékes tények ismertetése után tehát ott tartok, hogy a fiúcska itthon felejtette a szendvicseit, és ezt későn vettük észre, már nem lehetett utánaszaladni. Bíztam benne, hogy pénz talán lesz nála, amin vehet valamit az iskolai büfében, de ahogy délután kinyitotta az ajtót, már a kilincs hangjából lehetett tudni, hogy tévedtem. Ember ebédet így még nem várt, mondta ő, és hát bizony el tudom képzelni, hogy egy 17 éves fiú gyomra milyen erőteljesen képes bejelezni, ha éhes. Az ebéd jó érzékkel tejbegríz volt (ezt egyébként a magam részéről betiltanám óvodától felfelé, egyenesen nonszensz, de ezt most hagyjuk), úgyhogy ha már véletlenül itthon tartózkodtam éppen, összeütöttem neki egy szendvicset. Semmi extra nincs benne, mégis a meleg étel illúzióját kelti, adott esetben életet menthet.

 

 

Hozzávalók:

egy zsemle

egy tojás

három szelet hajszálvékony bacon

 

Elkészítés:

A bacont teflon sernyőben ropogós pirosra, már-már kopogósra sütöm, majd a szeleteket a félbevágott, kicsit kikapart zsemlébe teszem. A zsemlét persze előtte arccal lefelé a bacon zsírjában kicsit megsütöm. A hátramaradt zsiradékon tükörtojást sütök - anya, a tetejéről azt a szuttyot terítsd el, különben nem sül meg, és olyan izés lesz -, bár ezt a formációt inkább lehetne rántottának nevezni, mindegy. Az elkészült tojást ráültetem a szalonnára, sózom, borsozom, és megpróbálok éles fotót készíteni róla, de ez lehetetlen, mert a lányom, aki szintén kapott egy ilyen szendvicset, roppant megrovóan néz, hogy mikor ehet már?

 

Help me!

Segítsetek már, legyetek szívesek, mert tulajdonképpen azt hiszem, nálam három napja beállt az agyhalál (vö. Barátok közt, Tóni, vagy ki a fene, mással is előfordul tehát), csak még nem vette észre senki:D Ennek némiképp ellentmondani látszik, hogy ma megfőztem életem legjobb frankfurti levesét, és megsütöttem szintén a legeslegjobb almáspitét. Az van, hogy anyai barátnőm érkezik vasárnap ebédre mihozzánk egyrészt mert szeret minket, másrészt hogy megnézze az új kecót, harmadrészt hogy egy jót egyen. És képtelen vagyok kitalálni a menüt. Nem tudom eldönteni, hogy csináljak-e csirkeaprólékos zöldborsólevest, vagy inkább süssem meg előételnek (leves helyett) Maci zseniálisnak tűnő pogácsáját  és rizses csirkéjét,  vagy mi legyen. A rizses csirke kicsit aggályos, mert nemigen tudok visszaemlékezni, hogy a barátnőm valaha is rizst tálalt volna fel nekünk, amiből fantasztikus logikámmal kikövetkeztettem, hogy talán nem annyira szereti a rizst. Végül is akár meg is kérdezhetném...

A fő szempont, hogy ne valami megszokott, obligát főétel legyen. Ha kicsit összeszedem magam, ahhoz már hozzá tudom igazítani akár a levest, akár a desszertet, csak adjatok már ötletet főétel-ügyben. Bármilyen hús lehet: csirke, disznó, marha. Előre is köszönöm, ha veszitek a fáradságot.

 

Elmaradt évforduló

Ó, hát mindjárt sírok, de komolyan! Nem elég, hogy fogalmam sincs, mit főzzek ma vacsorára, de most láttam meg, miközben keresgéltem a saját blogomon valami bevethető recept után, hogy elfeledkeztem a saját egyéves születésnapomról! Hát most tényleg... blogger az ilyen? Nem, ne válaszoljatok! Kárpótlásul sütök egy almáspitét, annak a receptje volt ugyanis az első, amit lejegyeztem.

 

 

Túródesszert

Még valamikor a nyáron követtem el ezt a desszertet, egy korábbi túrótorta klónja, de gondoltam, kis kiszerelésben is sikeres lehet, nemcsak torta formájában. Nem tévedtem:)

Hozzávalók 4 főre:

25 dkg túró

1 dl tej

3 evőkanál cukor

1-1,5 dkg zselatin

2 dl tejszín

reszelt citromhéj

gyümölcs ízlés és lehetőség szerint

 

Elkészítés:

A turmixgép poharába beletettem a túrót, a cukrot, a porzselatint és a citromhéjat. Sima krémmé turmixoltam, majd kislángon felforraltam. Épp csak egyet pöffent, és már le is kaptam a lángról. Hozzáöntöttem a tejszínt, összekeverjük. Híg masszával rendelkezünk e pillanatban, amibe ekkor keverjük bele az apróra vágott meggyet, esetleg ananászt, barackbefőttet, miegymást. Formákba kanalazzuk, majd legalább 4-6 órára hűtőbe tesszük. Ez alatt az idő alatt megköt a krém. Tálalhatjuk gyümölcsmártással, vaníliaszósszal, határt csak a kreativitásunk szab.

 

Végre itt van teljes pompájában!

Ezt muszáj megmutatnom:)

Halumi chilivel

Azt hiszem, le kéne szoknom arról, hogy bizonyos dolgokat fetisizáljak. Hajlamos vagyok ugyanis mindent készpénznek venni, amit olvasok bizonyos helyeken*, majd azt a bizonyos "készpénzt" úgy alakítani a fejemben, mintha anélkül a dolog nélkül igazából nem is lehetne tán élni se. Így jártam például most a halumival, amiről először Nigellánál olvastam.  Onnantól kezdve kerestem ezt a sajtot, még nemisbékát is megkértem, hozna már nekem egy darabot a messziországból, mert nálunk nincs. Aztán itthon is megjelent, a negyedkilós darab alulról csapkodja a 800 forintot, de legalább van. És mire hozzájutottam, azt vettem észre, hogy teljesen befészkelte magát az agyamba a halumi, valamiért azt gondolom, hogy az tulajdonképpen a világ legfantasztikusabb sajtja, és a galád kereskedők kizárólag azért nem importálják hozzánk is, nehogy függővé váljak. Viszont ha ezt tekintjük, akkor azok a kereskedők tán nem is olyan galádak... No, száz szónak is egy a vége: a halumi jó, de semmi extra. Kellemes előétel lehet egy hosszabb menüsorban, lehet diétás ebéd, mint ma nekem, de hogy élni ne lehetne nélküle, az barokkos túlzás:)

 

Hozzávalók:

személyenként 4-5, egyenként fél cm-es szelet sajt

chilipaprika

olívaolaj

 

Elkészítés:

A sajtot felszeleteltem (a 4-5 szelet nem olyan sok ám, a nálunk kapható haluminak elég kicsi az átmérője), majd száraz, forró teflonserpenyőben mindkét oldalát cca 1,5 perc alatt ropogósra, pirosra sütöm. Tányérra szedem, és megspriccelem olívaolajjal, amibe kimagozott, feldarabolt chilipaprikát szórtam előzőleg. A tányéron leheletnyi só, esetleg frissen őrölt bors kerülhet még a sajtra. Paradicsomsalátával például elég rendben van!:)

 

* ezek persze olyan helyek, amelyekben alapból megbízom: mondjuk Nigella, Jamie, vagy néhány gasztroblog... azért én se kajálok be mindent nagykanállal.

Rakott kel

Úgy tűnik, még teljesen nem alakította át az életünket a blogolás. Ha előre gondolkodtam volna - ahogy egy rendes bloggerhez illik -, nem hagytam volna estére a rakott kel feltálalását, mert mesterséges fénynél képtelenség étvágygerjesztő fotót készíteni róla. A lámpákat meg lusta voltam kicsomagolni, volt mára azon kívül is épp elég teendő... No de talán megbocsátjátok nekem a kevéssé jó fotót is:)

 

 

Hozzávalók:

1 kg darált sertéshús

2 fej hagyma

1 db paprika

1 db paradicsom

só, bors, pirospaprika

2 dl rizs

1 fej kelkáposzta

5 dl tejföl

 

Elkészítés:

Az apróra vágott hagymát olajon üvegesre dinszteltem, majd ráraktam a darált húst, megpirítottam, sóztam, borsoztam, pirospaprikáztam, majd felöntöttem egy kevés vízzel. Beledaraboltam a paprikát, paradicsomot, és mindig rövid lével puhára főztem a húst (vö: pörköltkészítés). Közben a 2 dl rizst olajon kicsit megfuttattam, dupla mennyiségű forró vízzel felöntöttem, sóztam, majd kis lángon, fedő alatt puhára főztem. Amikor ez is főtt, megmostam a kelkáposztát, kivágtam a torzsát, egyenként leszedegettem a leveleket, majd tisztára mosás után forró, sós vízben megfőztem. Puhulás után leszűrtem, lecsöpögtettem, majd a káposzta vastag ereit eltávolítottam. Az elkészült pörköltet összekevertem a rizzsel, intenzíven borsoztam. Végül jénai tálba elkezdtem rétegezni az alapanyagokat: kiolajoztam a tálat, terítettem bele egy réteg káposztalevelet, erre rizses húst, befedtem egy réteg sózott tejföllel, és ezt ismételtem, amíg tartott a hozzávalókból. A tetejére káposzta és tejföl kerüljön. Kb. 40 percet sült 180 fokos sütőben.