A napfény íze 3.

Végre nekiültem megírni ezt a tunéziai gasztrobeszámolót, elmúlt egy hónapja, hogy hazajöttünk, úgyhogy most már aztán tényleg! Nos, lehet, hogy csalódást fogok okozni, de leginkább azt mondhatnám el a kint töltött 11 nap étkezéseiről, hogy semmitmondó. Azt hiszem, ez a legjobb jelző az ételekre. Tulajdonképpen fejlődő tendenciát mutatnak tunéziai nyaralásaink az étkezést illetően, ugyanis amikor 7 éve először voltunk arrafelé, kimondottan rossz volt az ellátás. Volt olyan vacsora, amikor a gyerekek sült krumplit ettek főtt krumplival, mert semmi ehetőt nem találtak ezeken kívül. Ehhez képest a "semmitmondó" jelző tulajdonképpen pozitív . Van az a rossz szokásuk ugyanis a derék tunézoknak, hogy szállodáikban úgy főznek, hogy a fűszerezést (beleértve a sózást is) gyakorlatilag sikerül a nullára redukálniuk, amitől nyilván azt remélik, hogy a hozzájuk látogató összes nációnak meg fognak felelni. Nos, ez részben be is jött nekik, ugyanis a pizzáért mindig rettenet sor állt. Úgy tűnt, hogy az olasz konyhának ezen remekét még a helyiek sem voltak képesek elrontani. Mondjuk ezt a vonulatot tulajdonképpen még meg is tudnám érteni, ha nagyon akarnám, de arra mindezidáig nem találtam magyarázatot, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan országban, ahol remek a klíma és állandóan süt a nap, a gyümölcsök és zöldségek mégis vízízűek. De nem ám egyik-másik, ó, nem! Mind, egytől egyig gyakorlatilag ehetetlen volt, a szőlő éppúgy, mint a sárgadinnye vagy az őszibarack, de említhetném a paradicsomot is, vagy az uborkát, aminek szinte nem volt víztartalma. Sőt, az őszibarack kifejezetten éretlen volt, noha piroslott, ahogy kell. Pedig a kedvéért még szuperszónikus óvatosságomat is legyőztem. Fölösleges kockázatot vállaltam ezzel, a gyümölcs ugyanis ehetetlen volt.

Négy dolog azonban mégis emlékezetes marad, mégpedig a tojásrántotta, a lilahagyma és a reggeli péksütemények, valamint a vacsorához mindig feltálalt egyik sütemény, aminek nevét persze nem tudom, de pillekönnyű piskótában mégpillekönnyebb krém hevert, takarónak pedig selymes csokoládéréteget húzott magára. A tojásrántottát vaslapon sütötte a kissé málészájú fiúcska, lehetett talán 15 éves, mindig attól tartottam, miközben a cuccot sütötte, hogy elcseppen a nyála, annyira bávatag volt. A megolajozott vaslapra ráöntötte az előzőleg elhabart két tojást, dobált bele lilahagymát, apróra vágott piros paprikát, reszelt sajtot és petrezselymet, kevert rajta egyet, majd mindkét oldalát megsütötte. A zöldségek nem sültek teljesen puhává, imádtam, hogy a paprika még kicsit ropogós volt. A sajttól remek állaga lett az omlettnek, a petrezselyem pedig megkoronázta az élményt.

A péksütemények helyben sültek, nemritkán langyosak voltak még (naná, hiszen minden reggel 7, fél 8 körül már ott sündörögtünk az urammal, hogy megreggelizhessünk, és lehetőleg a 8 óra már a tengerparton találjon:).

Harmadiknak pedig a lilahagymáról kell megemlékeznem, aminél finomabbat, édesebbet még soha életemben nem ettem, pedig nagy hagymafan vagyok. Már apró gyerekkoromban képes voltam eltűnni nagynénéim hátsó kertjében - szó nélkül osontam hátra persze -, leültem a hagymák közé, kitéptem a földből, gyökereit leharaptam, kiköptem, a felső réteg héjat leszedtem, de csak azért, mert földes volt, és lakmároztam. Van tehát praxisom a hagymák terén bőven. De ez a tunéziai fajta, ez valami csoda volt! Ettük minden étkezéshez, reggelihez, ebédhez, vacsorához, savanyúság helyett, de ehettük volna desszertként is, amilyen édes volt. Árgus szemekkel figyeltem a piacon, mert isten uccse, képes lettem volna megutaztatni néhány kilót belőle, de nem bukkantam nyomára. Később megjelent a szállodában egy fehér rokona is, az már jóval csípősebb volt, élvezeti értéke messze elmaradt a liláé mögött.

Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy a szállodai étkezésen kívül mást is kipróbáljunk, már úgy értem, nem tudtunk szállodán kívüli, autentikus helyen enni, de talán majd legközelebb. Mert valami azt súgja nekem, hogy nem utoljára voltunk Tunéziában:)

PS: Egy rohadék vagyok, mert van ötödik megemlítendő is: a kuszkusz, amit a társaságból egyedül én ettem... mit ettem? Zabáltam, ha volt. Sajnos nem volt mindig, simán el tudtam volna élni rajta 11 napig:)