Dagasztás nélküli kenyér - Part Two

Nehézségi fok:  

A 2. GasztroBlogger Találkozón remek kis kenyérkét zsákmányoltam. Mint később megtudtam, Doctor Pepper követte el, nagyon helyesen! Ott fogyasztani belőle sajnos nem volt érkezésem - csakúgy, mint oly sok más, ez sem fért már belém -, de vittem belőle haza. Az uram el volt tőle ájulva, nemkülönben Gabojsza padlizsánkrémétől, aminél én a magam részéről még nem ettem jobbat, beleértve a sajátomat is. Tehát ahogy hallgattam késő este a konyhából az elégedett cuppogásokat, sejtettem, hogy ennek a történetnek nem ott lesz a vége. Hála a  Munka- és Munkaszüneti Napokat Megkavaró Nemzeti Bizottság áldásos tevékenységének, valamint a főnökömnek, aki ezt a tevékenységet nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, ma végre ki tudtam úgy sakkozni az időmet, hogy újra megpróbálkozzam a dagasztás nélküli kenyér elkészítésével. Ez persze valószínűleg nem ugyanaz, mint amit a találkozón nem ettem*, de ami késik, nem múlik, arra is sort kerítek kisvártatva. Viszont  első, nem túl jó eredménnyel abszolvált nekifutásomat DNK (dagasztás nélküli kenyér) ügyben  végre felülírhatom, kint piheg ugyanis a konyhában a tökéletes DNK. Nem kerítettem neki nagy feneket, valószínűleg ezért sikerült most remekül, mentesen a túlaggódástól és túlszofisztikálástól. Így aztán zongorázni lehet a különbséget a két kenyér között.

A teteje természetesen nem porcukros, hanem erősen lisztes:) 

Hozzávalók:

7,5 dl liszt

2 dl langyos víz (több recept szerint másfél csésze kell bele, ami ugye 3,6 dl, szerintem az rettentő sok)

fél teáskanál szárított élesztő

1,5 teáskanál só

Elkészítés:

A lisztbe belevegyítettem az élesztőt és a sót, majd hozzáadtam - némi fokozatosságot tanúsítva - a vizet. Fakanállal - nomen est omen - kavartam rajta annyit, hogy a liszt mindenhol nedves legyen, majd belehúztam a műanyag tálat egy nylonzacskóba, összetekertem a száját, és a konyhában, a langymelegben mintegy 13 órára sorsára hagytam a tésztát. Ma reggel erősen lisztezett deszkára borítottam az anyagot, jobbra és balra, illetőleg lenti és fenti irányba nagyjából négyzetet húzgáltam belőle, félbehajtottam először balról jobbra, majd fentről lefelé. Letakartam, és vagy 3 órára megint elfelejtettük egymást. A hideg sütőbe betettem egy másfél literes jénait tetővel együtt, felmelegítettem a sütőt 220 fokra - az enyémnek ez a maximum sajna -, majd amikor az edény forró volt, belezuttyantottam a tésztát, lefedtem, és kapott 30 percet sapkával a sütőben.Ennek leteltével megszabadítottam a fedőtől, és még úgy 15-20 percig sütöttem. Csodaszép, csodaropogós héjú, csodafinom kenyér lett a végeredmény.

* a szemfüles kismacs hívta fel a figyelmemet arra, hogy kiestem a konspiráló gasztroblogger szerepéből és óvatlanul leírtam a hely nevét, ahol a találkozót tartottuk. Kiszedtem ugyan utólag a nevet, de szeretném jelezni, hogy mélyen nem értek egyet ezzel a már-már paranoiás titkolózással.