Afrikai harcsa fóliában

Nehézségi fok:

Az élet nehéz. Gondolom, ezzel sokaknak nem mondok újdonságot. Az élet még nehezebb tud lenni, ha az ember lánya olyan feladatot kap, amit se teste, se lelke nem kíván egy cseppet se. Ugyanis vannak emberek - köztük én is -, akik nem szeretik a halat, se a tengeri herkentyűket. Egyedül a kaviár iránt érzek el nem múló szerelmet, az összes vízi állat felőlem elmehet katonának, ahogy nagyanyám mondaná. Évek hosszú során át próbálkoztam megszeretni a lazacot legalább, hogy sznob helyeken is tudjak mit enni:), de nemigen jártam sikerrel. Én nem esem transzba Párizsban, ha fokhagymás-vajas csigát látok (bár megkóstoltam), nem ereszkedik le elém lila köd, ha hekket sütnek a Balaton partján, tiszta szívből anyázok, ha azt olvasom, hogy a rákokat élve dobják a forró vízbe, eszemben sincs rántott pontyot enni karácsonykor, és képes vagyok a Nagycsarnok alagsorában hányingerrel küszködve elhaladni a halasok előtt. Ez van, ezt kell szeretni! És akkor itt van ez a VKF-forduló... Tudom, tudom, lehetne mindenféle köztes megoldásokat találni a kiírás szerint, de az meg olyan izé... érted...:) Úgyhogy elkezdtem a netet böngészni áthidaló receptek után: vajon mi vel lehetne pályázni, amit ha megfőztem, még tán meg is eszem? Az egyetlen tengeri hal, amit elfogyasztok, vagy ha túlzásba akarnék esni, talán azt mondanám, kedvelek, az a tonhal.  Na de mezítlábas tonhallal pályázni? Eh... Mert ugye én azt a cipőtalp vékony, fehér fagyasztott izét ismerem tonhalként, amit a hűtőpultokban lehet látni jégkristálytól borítottan, ami a többszöri felengedés jele. Nézzük, milyen egyéb lehetőségeket rejt mondjuk a Nagycsarnok alagsora? Viszonylag késő délután értem oda, üres volt a lenti folyosó, volt tehát alkalmam az árusok élcelődéseit hallgatni, mert azt azért látták rajtam, hogy nem a mindent elsöprő szenvedély vitt a halaspultok közelébe. A kérdésre pedig, hogy miben segíthetnének, legfeljebb azt válaszolhattam volna, hogy: innen mielőbb kijutni. Azok az izék a rozsdamentes tálcákban... szörnyű! Aztán egyszer csak megláttam egy olyan halfilét, ami hófehér volt, az árus szerint egyáltalán nincs benne szálka (olyan hal nincs is...), az ára sem volt horrorisztikus - a lazacéval szemben -, és afrikai harcsának nevezte magát. Na mondom, szegény hal, ez se lehet nagyon friss, ha Afrikából hozták... (Még szerencse, hogy ezt a félelmemet nem osztottam meg a derék halassal, szerintem még most is röhögne rajtam.) Üsse kavics, veszek ebből a harcsából egy darabot, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle... Mire hazaértem, ezt az igen egyszerű megoldást ötlöttem ki, elnézést kérek érte, de semmi gyakorlatom nincs halsütés terén.

Hozzávalók:

kb. 25 dkg afrikai harcsa filé

diónyi vaj

só, bors

citromkarikák

néhány szál friss koriander

Elkészítés:

A halat megmostam, szárazra töröltem, és egy kivajazott fóliára tettem. Sóztam, bőven borsoztam, majd két karika lime-ot és friss koriandert  tettem a tetejére, majd szorosan becsomagoltam a fóliába. Légkeveréssel 180 fokon kb. 20 percig sütöttem. A diétámra való tekintettel rukkolával körítettem mindössze, és nem győztem csodálkozni, milyen gyorsan eltüntettem. So long, honey!:)

Gabojsza, nem fenyegetésképpen, de már alakul fejben a VKF-forduló pályaműve:)