Búcsú a Tandemtől

Az a helyzet, hogy én már kinőttem a Tandembe járós korból. Nem most történt, kinőttem már régen, hogy azt ne mondjam: évtizedekkel ezelőtt. Amikor megnyílt, irigykedve olvastam a helyről, alighanem akkor is a saját, önző szempontjaim miatt irigykedtem, hogy én nem való vagyok oda. Mármint korban. Mert lélekben teljesen odavaló voltam és vagyok, valószínűleg maradok is mindig, hacsak nem történik valami rettenet, és öregségemre nem hülyülök el végleg és teljesen. Szóval nem jártam a Tandemben egészen addig, amíg Anával valami szakácskönyv biznicünk nem támadt, és mivel nem tudtunk megegyezni egy mindkettőnknek alkalmas időpontban, a cuccot a Tandemben hagytam neki. Kb. 15 másodpercet töltöttem bent: beszaladtam, megkerestem a pult mögött álló fiúval a szemkontaktust, és mielőtt egy csókolommal végleg leteríthetett volna, elhadartam, hogy ezt az izét én az Anának hoztam, addodaneki légyszíveshelló! És már kint is voltam a küszöbön, erősen megkönnyebbülve, hogy a blogger fiatalok nem faltak fel elevenen. (Pedig sok napig jól lakhattak volna belőlem, na mindegy, ezt már bukták:) Aztán elérkezett az idő, amikor - micsoda meglepetés! - Ana indítványára ott tartottuk az első gasztroblogger találkozót. Aztán a másodikat, meg a harmadikat is. Jó volt ott lenni, jó volt együtt lenni. Noha a hátteret nem ismerem - gyanítom, mocskos anyagiak lehetnek a bezárás okai között -, sajnálom, hogy Vége a bloggerkocsmának. Szegény Dream hol fog most már ezentúl csütörtökön Leffe-öt inni? - csak hogy az egyik legnagyobb fájdalmamat említsem?:) És hol fognak a gasztrobloggerek ezentúl találkozni, he?:( Vagy hol fogok Palya Beát hallgatni ezentúl? Francba már!

 

 

 

Novi Vinodolski

Nosztalgia

Itt ülök a gép előtt, pedig a műhelyben kéne ténykednem, de nem tehetek róla, elkapott a nosztalgia. Gabojsza blogját olvasva láttam meg a humusz receptjét, és bár alapvetően nem kedvel(t)em a humuszt, tavaly nyáron már tettem lépéseket, hogy felvegyük a diplomáciai kapcsolatot, és úgy tűnik, most végre átléptem a kettőnket elválasztó határt. Igaz, nagy kedvencemet, a falafelt is közvetítőül hívtam kapcsolatunk megpecsételéséhez. Szóval tegnap elolvastam Gabojszánál az aktuális posztot, és döntöttem: ma falafel lesz vacsorára, és humuszt is teszek bele. El is szalajtottam kicsi fiamat az arabhoz, hozott szépséges pitát, a többi hozzávaló meg a kamrában figyelt, úgyhogy a humusz jött, látott és győzött.

 

 

De miközben kevergettem, rám törtek a jordániai emlékek. Aquabában ugyanis szinte minden este falafelt vacsoráztunk, és mondhatom, a létező legjobbakat ott ettük. Igaz, nagy szemeket meresztettek a helyiek, mikor nyíl egyenesen és határozottan (határozatlanságomat leplezendő) behaladtam a falafel büfébe, mert én voltam arrafelé az egyetlen nő - aki ráadásul a férje előtt megy, piha! -, sőt, az egyetlen keresztény is, amerre a szem ellátott. A második estétől kezdve nem bámultak olyan feltűnően, a hét végére pedig egész megszokták a látványunkat. Ott úgy készítik a falafelt, hogy a pitát félbevágják, a csicserigombócokat beledobálják, egy széles pengéjű késsel elkenik benne, utána jöhet az apróra vágott paradicsom és uborka, a humusz, a joghurt és az erős mártás. Ne félj, ott nem kérdezték meg, mint a körúton a török, hogy "erős is mehet bele?" Folyt is rólunk a víz rendesen, főleg, hogy vizet nemigen mertünk kérni, mert a poharak tisztasága... hogy is mondjam... kívánni valót hagyott maga után. Azt nagyon sajnálom, hogy abban a büfében nem készítettem fotókat, de őszintén szólva nem mertem megkockáztatni, arrafelé már nemigen találkoztunk hozzánk hasonló, fotómasinát csattogtató turistákkal. De mesélhetném a Wadi Rumot, ami olyan fenséges és csodálatos, amilyet még sose láttam, a csend tapintható, a homok vörös, és a beduin nagyon röhög, amikor - érezvén a sötétedés közeledtét, és tudván, hogy az a sivatagban szinte egy pillanat alatt hullik le, mintha csak lekapcsolták volna a villanyt - aggódva megkérdezed, hogy nem kéne-e még visszafordulni, nehogy eltévedjünk. Először nem értettem, mi a nagy vidámság oka, miközben én mindenféle sivatagi halálnemekről vizionálok, aztán a helyi taxisunk, Hammad elmondta, hogy a beduin az "eltévedni" szón kacag. Kicsit elszégyeltem magam, nyilván úgy ismeri a sivatagot, mint a tenyerét, de azért igazából már csak akkor nyugodtam meg, amikor újra megláttam a pislákoló fényeket a beduin falu határán. És mesélhetnék arról, milyen érzés a vörös homok fölött, a sziklákon ülni, nézni a naplementét a hipnotikus csöndben, és közben görögdinnyét enni (melegen persze, de kit érdekel?), meg arról, mennyire megrázó, amikor a szikhből kiérve egyszer csak meglátod a petrai Kincstárat magad előtt, váratlanul, annak ellenére, hogy tudtad, ott lesz. No és a Vörös-tenger... meg a Holt... de nem olvasni kell erről, hanem megnézni!

A montázs elkészítéséért köszönet a lányomnak

VKF XVIII. - Különleges túrósok

Az aktuális VKF-forduló témája a túró. Rengeteg túrós receptem van, ezek közül viszonylag keveset használok rendszeresen, amit pedig igen, azt már közzé tettem a blogon, úgyhogy nem volt könnyű a választás. Aztán három nappal a határidő előtt bevillant a megoldás. Egy kedves ismerőstől kaptam a receptet évekkel ezelőtt, és amikor elmondta, mi a metódus, nemigen akartam hinni neki, ezért aztán meghívott, nézzem meg, hogy igazat mond, sőt, kóstoljam is meg a végeredményt.

 

 

Nos, ezt akkor megtettem, csodálkoztam erősen, hogy ezt-azt beleszórok egy tepsibe, és abból kifejezetten sütemény kinézetű cucc lesz. A következő években időnként elkészítettem ezt az olasz rétes névre hallgató édességet. Hogy mi lehet benne az olasz, el nem képzelhetem, a rétestől pedig olyan mérhetetlenül messze áll, mint Makó Jeruzsálemtől, mindazonáltal így adom tovább a járt utat járatlanért el ne hagyj vonalat követve. Vicces, mert ma reggel még álmodtam is vele... Álmomban elkészítettem a VKF-re a süteményt, de valamilyen titokzatos okból kifolyólag - és az elkészítési metódusnak tökéletesen ellentmondó módon - egy nagy hengert formáztam a süteményből, és csak közvetlenül a sütőbe küldés előtt eszméltem fel, hogy atyaég, de hisz ennek nem is így kell kinéznie! Ekkor atomjaira kaptam a hengert, megpróbáltam úgy elkészíteni, ahogyan kell, de hogy hogy került az álomba réteslap és kreatív hobbi bolt - melyet éppen átalakítottak -, az rejtély. Bár ez utóbbira tudok magyarázatot: épp a minap jártam egy ilyen átalakításra váró boltban, ahol sok minden volt, csak az nem, amire szükségem lett volna. Hogy stílszerű legyek: túró a fülükbe!:) A kedves olvasóknak azonban nem a fülébe kívánom a túrót, hanem a szájukba, és hogy kedvük legyen kipróbálni ezt a süteményt, fázisfotókkal is könnyítem a dolgukat:)

Hozzávalók:

40 dkg liszt

20 dkg porcukor

50 dkg túró

1 csomag sütőpor

4 tojás

1 csomag vaníliás cukor

kb. 15 dkg vaj vagy margarin

fél liter tej

5 db nektarin /vagy meggy, ahogyan az eredeti recept írja, de most muszáj nektarinnal sütni, tombol a szezon, és a túró-nektarin párosítás már régebben is bevált!)

 

Elkészítés:

Kimértem a hozzávalókat, a lisztet, hozzá a cukrot és a sütőport.

Egy tepsit vastagon kikentem margarinnal.

 

 

Beleszórtam a lisztes-cukros keverék kétharmadát.

 

 

Rámorzsoltam a fél kiló túrót.

 

 

Ráterítettem a kockákra vágott nektarint.

 

 

A maradék egyharmad lisztes keverék következett.

 

 

A tojások sárgáját habosra kevertem egy zacskó vaníliás cukorral, majd hozzáöntöttem a tejet, a fehérjéket pedig kemény habbá vertem.

 

 

A tojásos tejjel meglocsoltam a tepsi tartalmát,

 

 

a fehérjehabot pedig egyenletesen elterítettem a tetején.

 

 

 

 

 

A tepsi kikenése után megmaradt kb. 10 dkg margarint egyenletesen rátördeltem a keverék tetejére.

 

 

170 fokos sütőben 35 percig sütöttem a süteményt. Langyosan a legfinomabb.

 

Egyéb túrós receptek nálam:

Túrókrém nektarinnal

Túrógombóc eperrel

Túrófánk

Marcipános túrókrém

Vargabéles

Túródesszert

Túrós tészta

Búvár túrós muffin

Túrós pite

Túrós táska

Sztrapacska

Túrótorta

Sajtos stangli

Szilvás crumble vanília fagylalttal

A szilva remek gyümölcs: nyersen is finom, számtalan felhasználási módja van, és ami egyáltalán nem elhanyagolható tényező: olcsó. Ezt a kilót, amit most dolgoztam fel, még kedden tettem magamévá a Nagycsarnokban, kicsit kalandos módon. Akkor már túl voltam a hentesekkel vívott küzdelmen, húzta a vállamat a görögdinnye is, de még nem csitította háborgó lelkemet a Cserpes-féle mascarpone. Ekkor láttam meg a szilvát az egyik standon. Kicsit tanakodtam, hogy vajon a besztercei, az magvaváló-e - igen -, és hogy hová a fenébe fogom még betuszkolni a szatyrokba, valamint hogy az őrült hőségben, a szanaszét túrt Budapest tömegközlekedését igénybe véve hazaérek-e élve? Minden észérv ellenére megálltam a standnál, és mondtam az ott ácsorgó fiatalembernek, hogy kérek egy kiló szilvát. Kicsit gyanús volt, mert olyan melós kezeslábasban volt, de hát nem tartom a vásárcsanoki divattrendek ütőerén a mutatóujjamat, mit tudom én, talán idén ez a módi... Azt mondja nekem az ember, hogy ő nem tud nekem szilvát adni. Merthogy? - érdeklődtem barátságosan. Hát merthogy ő a villanyszerelő. Na és - mondok -, ez egyúttal azt is jelenti, hogy képtelen lemérni egy kiló szilvát? Azt válaszolja erre, hogy bizony, ez így van. Időközben egy férfi elvett a pultról egy szottyadt paprikát harmincért - hová teszik a férfiak a szemüket ilyenkor? hogyhogy nem látja, hogy az a paprika élvezhetetlenül fonnyadt, és miért nem vesz a következő standon 40-ért frisset és épet? -, a villanyszerelő pedig elrakta a pénzt. Ezen felhorgadtam. Úgy! Szóval pénzt a kasszába tenni tud, szilvát mérni meg nem? Nem lesz ez így jó! Láthatta ezt ő is, mert a kezembe nyomott egy zacskót, hogy szedjek magamnak gyümölcsöt, "aztán valahogy majdcsak lesz". Megszedtem a szilvát, igyekeztem nem zöldeket szedni, majd grammra pontosan egy kilót tettem a mérlegre. Na látja - mondom emberünknek -, ha én tudok pont egy kiló szilvát rakni a zacskóba, maga is tud eladni! Ebben maradtunk, én kiperkáltam a pénzt, eltettem a szilvát, a visszaérkező eladót pedig informáltam arról, hogy a standja önkiszolgálóvá avanzsált egy kis időre. No, a szilva kicsit mégis éretlennek bizonyult, és ha a besztercei magvaváló, akkor orbitális marhaságot írtak ki a táblára, mert ezt igencsak farigcsálnom kellett a magról... De megérte, királyi vacsora lett belőle! Olvasgattam a neten crumble recepteket, ezt az én verziómat amúgy érzésre sütöttem.

 

 

Hozzávalók:

12-15 dkg liszt

10 dkg kristálycukor

2-3 evőkanál barna cukor

2x1/2 teáskanál őrölt fahéj

1/2 teáskanál őrölt gyömbér

1 tojás

10 dkg vaj

 

Elkészítés:

A szilvát megmostam, elfeleztem, kimagoztam. Ez ebben az esetben nem volt ennyire egyszerű, de megküzdöttem a feladattal. Egy tálkában összekevertem a barna cukrot, az össz mennyiségből elvett egy evőkanál lisztet és fél teáskanál fahéjat és gyömbért, majd összekevertem a felezett szilvákkal. A piteformát kivajaztam, a cukros-lisztes gyümölcsöt arccal lefelé a formába rakosgattam. A késes aprítóba beleszórtam a maradék lisztet, fahéjat, kristálycukrot és a vajat, morzsásra dolgoztattam a géppel. Utolsónak került hozzá a tojás, ettől a tészta összeállt, én pedig szépen rácsipkedtem-morzsolgattam a szilva tetejére. 180 fokos sütőben 40 percig sült. Az elkészült crumble szinte hangosan kiált egy kis házi vanília fagylalt után, ne tagadjuk meg hát a kívánságát...:)

 

Nehézségi fok:

Jegeskávé

Két és fél órai városban tömegközlekedés után már csak két dologra bírtam gondolni a 7-es buszon, 40 fokban: a dörömbölő fejfájásomra, meg egy jegeskávéra. (Néha gondoltam egy Uzira is, de azt a világért be nem vallanám...) Az nem volt opció, hogy bárhol megszakítsam az utamat - pedig akadt volna csábító lehetőség útközben akár a Gellértben, akár a Jégbüfében, de még a Simplon kávézó is szóba jöhetett volna -, mert az egyben azt is jelentette volna, hogy meghosszabbítom azt, tehát a jegeskávét mindenképpen otthon akartam meginni. Vanília fagyit kedden délután csináltam, tejszín is volt otthon, a kávé meg szériatartozék az életünkben, úgyhogy semmi sem állhatott az utamba. (Egy tizenéves lányka mondjuk megpróbálta, három megállón át állt úgy előttem, hogy minden pillanatban fel voltam rá készülve, hogy az ölemben landol, de ezen nem csodálkoztam, hiszen a busz harmada üres volt, hát hol máshol kellemetlenkedett volna, ha nem benne az aurámban?) A végeredmény a várakozásnál jobban sikerült, sajnos van rá esély, hogy mindennapos vendég lesz nálam ez a cucc, ami egyáltalán nem öröm, még akkor sem, ha a fagyi és a tejszínhab kalóriatartalmának csak a felét számolom...

 

 

Hozzávalók:

egy adag frissen főzött, lehűtött presszó kávé

egy gombóc vanília fagylalt

tejszínhab ízlés szerint

cukor vagy édesítőszer ízlés szerint

 

Elkészítés:

Megfőztem a kávét - most nem túl erősre, mert a fiamat is belecsábítottam a kávézásba -, a csepegtetőt beleállítottam egy alkalmas edénybe, jeget töltöttem köré, és lehűtöttem. Aztán egy-egy adagot talpas pohárba öntöttem, ebbe kanalaztam a vanília fagylaltot, megkoronáztam tejszínhabbal, és a Hollandiában zsákmányolt jamaica rumos szórócukorral díszítettem.

 

Lecsós sertésborda krumplipürével

Csaknem két hétig volt távol a leánykám itthonról, ma végre főzhettem nekik egy vacsorát, és nem akartam szokványosat készíteni. Persze ez a lecsós borda nem nagyon különleges étel - ámde finom! -, csak nálunk nem túl gyakori vendég a karaj.

Jól felbosszantottak a Nagycsarnok-béli hentesek: az egyik nyolc szelet karajt úgy vágott le, hogy az egyik szelet 3 centi vastag volt, a másik 8 mm, a másik hentes meg, akinél hosszas tanakodás után másik három szeletet vettem, el nem tudom képzelni, hogyan vágta le a húst, de gyakorlatilag három húscafatot csomagolhattam ki itthon a papírból, szóval az első hentes a maga idiotizmusával üdítő színfolt volt.

 

Hozzávalók:

8-10 szelet rövidkaraj

60 dkg paprika

40-50 dkg paradicsom

1 nagy fej vöröshagyma

10 dkg füstölt szalonna

só, bors, pirospaprika

2 evőkanál liszt

olaj

 

Elkészítés:

A hússzeleteket kicsit kiklopfoltam, leöblítettem, megtörölgettem, majd sóztam, borsoztam, és szűrőn keresztül megpermeteztem egy kevés liszttel. Érdemes a szűrős módszerhez folyamodni, hogy ne legyen nagyon vastag lisztréteg a húson. Egy serpenyőben megmelegítettem az olajat, és minden szelet húst átsütöttem, oldalanként 3 percet kaptak. Ezután tányérra szedtem a húsokat, félretettem néhány percre. A megmaradt olajat átöntöttem egy megfelelő méretű edénybe, rádobtam a felkockázott szalonnát, kicsit pirítottam. Ezután az apróra vágott vöröshagyma következett, azt is dinszteltem egy keveset a zsiradékon, végül pedig a felszecskázott paradicsomok kerültek az edénybe, ahol is rotyogtak úgy öt percet. Ekkor tettem bele a kockára vágott paprikát, az elősütött húst, sóztam, borsoztam, és megszórtam pirospaprikával az ételt. Fedő alatt párolódott a hús puhára, kb. 25 perc alatt. Ennyi idő elég is a köret elkészítéséhez: a szokásos módon megfőztem a krumplit, áttörtem, egy kevés tejszínt, tejfölt és vajat adva hozzá átkevertem. Legyen kicsit keményebb állaga, mint a krumplipürének általában. Tálaláskor lehet kicsi tejfölt szervírozni a lecsós hús tetejére, és bár ez opcionális, a fröccsöt azért ne hagyjuk el mellőle!

Nehézségi fok: 

Karamelles, likőrös szederlekvár

Nagyon szeretem a szedret, minden évben elteszek a - roppant kicsi - mélyhűtőmbe legalább egy kilót, szemenként lefagyasztva, hogy télen legyen a reggeli zabkásához néhány szem, ami a legszimplább reggelit is az egekbe képes emelni. Idén sem volt ez másként, de ezen a nyáron valahogy a gyümölcsök árai a földön járnak - szemben más nyarakkal. Azon még így is meglepődtem, hogy szerdán a Bosnyákon 498 forintért adtak egy kiló szedret, noha az átlagár 800 forint körül szokott mozogni. A mélyhűtőt már megtöltöttem a lehetőségekhez képest vele, de lássuk be, hogy ezt a pompás alkalmat nem hagyhattam ki semmiképp! Úgyhogy lekvárt főztem a szederből, nem is akármilyet!

 

 

Hozzávalók:

1 kg szeder

1 csomag Dr. Otker Dzsemfix (most 1:1-est kaptam)

70 dkg cukor

10 dkg barnacukor

70 ml Cointreau

 

Elkészítés:

A barnacukrot egy pici víz hozzáadásával sötétre karamellizáltam, majd amikor elkészült, hozzáöntöttem a likőrt, forraltam rajta egy gyorsat és lezártam alatta a gázt. A szedret lábasba tettem, rászórtam a cukrot és a dzsemfixet, összekevertem, nagy lángon felfőztem, 3 percig rotyogtattam. Ekkor hozzáadtam a likőrös karamellt, alaposan elkevertem a lekvárban, és kis üvegekbe töltöttem. A Cointreau íze remekül harmonizál a szederével, a barnacukor pedig elmélyíti ezt a harmóniát.

 

 

 

Grillezni nemcsak szabadban lehet

Mindig irigykedve olvasom mások blogjában a grillezős történeteket, recepteket. Nekem igen ritkán adódik alkalmam erre, ha mégis, akkor vendégként vagyok jelen a szeánszon, és inkább a házigazdák grilleznek, nem én. Ugyan indítványoztam az uramnak, vegyünk egy grillsütőt, rakjuk ki a teraszra, aztán hadd szóljon, de nem arattam osztatlan sikert az ötletemmel, bár mi tagadás, azon elnevetgéltünk egy sort, hogy a - nem kedvelt - szomszédok mit szólnának, ha vasárnap nekiállnánk tüzet rakni:) Néhány éve pótcselekvésként vettünk egy DéLonghi kontakt grillt, de nagyon hamar tönkrement a fém lapja, ronda rozsdás lett, nemigen van már gusztusom használni. De a minap mégis kénytelen voltam, hiszen múlt héten Bécsben járva behajítottam a kosaramba egy négyszemélyes csomag grillkolbászt (is), és nem akartam, hogy tönkremenjen, meg különben is, olyan kis csinos bratwurstok voltak, hogy igen nagy kár lett volna értük. Menekítettem még haza halloumit és más grillezni való sajtot, kecskét, tehenet egyaránt, mogyoróolajat fillérekért, bivaly mozzarellát, úgyhogy szerintem szegény grillsütő kénytelen lesz még szolgálni egy darabig. Jut eszembe, szerintetek lehet kapni ilyen fémlapot a kontakt grillhez, vagy ki kell dobnom az egész - nem nagyon olcsó - szerkentyűt?:(

A kolbászkákhoz és virslikhez héjában, valamint tepsiben sült krumpli, és szintén sütőben pirított zöldség került.

Lila bazsalikom

 

 

 

Természetesen nem volt újdonság, hogy nemcsak zöld, de lila bazsalikom is létezik, szoktam is látni időnként a Bosnyákon, Lehelen, sőt, még Tunéziában is, a szálloda kertje tele volt vele, kvázi dísznövényként használták, de ha emlékeim nem csalnak, venni még sose vettem. Egészen vasárnap délelőttig, amikor a Lehelen járva fantasztikus marhahúst, zöldségeket, bagettet tettem magamévá, és még egy hatalmas csokor lila bazsalikomnak sem tudtam ellenállni. Agyaltam rajta, hogy készítek valami különlegeset belőle, de azt hiszem, pestonál jobb manifesztációt keresve sem találtam volna neki. Úgyhogy tegnap elkészült, és meglepetéssel tapasztaltam, hogy jóval szelídebb az íze, mint a zöld bazsalikomé, így aztán inkább engedi előtérbe kerülni a fenyőmag és a sajt ízét a szószban.

 

 

Hozzávalók:

egy nagy csokor - bármilyen színű - bazsalikom

10 dkg parmezán reszelve

5-7 dkg fenyőmag enyhén megpirítva

1 terebélyes fokhagymagerezd

ízlés szerint jó minőségű olívaolaj

spagetti

 

 

 

Elkészítés:

A fenyőmagot száraz serpenyőben aranyszínűre pirítottam, beledobtam a kis aprítóm tartályába. Utánaküldtem a bazsalikomleveleket és virágokat, a reszelt sajtot, a fokhagymát, öntöttem utána olajat, úgy fél decit, aztán darabosra dolgoztattam a géppel, eközben még egy kevés olajat öntöttem hozzá. A frissen kifőtt spagettire öntöttem, alaposan átkevertem, sajtot reszeltem rá, kész, passz:)

 

Nehézségi fok:

 

Túrókrém nektarinnal

A múlt héten hirtelen indíttatásból vettem fél kiló túrót (lásd még: unokahugok látogatása), de végül is sütemény formában nem manifesztálódott, de semmiképp nem akartam, hogy tönkremenjen, úgyhogy pohárkrémként végezte az egyik negyedkilós csomag.

 

 

 

Hozzávalók:

25 dkg túró

4 dl tejszín

2 evőkanál porcukor

1 citrom reszelt héja

1 teáskanál vaníliakivonat

2-3 szem nektarin

3 evőkanál méz

2 evőkanál Cointreau likőr

néhány citromfű ágacska

 

Elkészítés:

A túrót a krumplinyomón áteresztettem, majd kikevertem a cukorral és a citromhéjjal, egy-két kanál tejszínnel lazítottam. A maradék tejszínt nagyon kemény habbá vertem, elvegyítettem a túróval és a vaníliával. Poharakba porcióztam és a hűtőben várakoztak. Közben a nektarinokat negyedbe vágtam. Ezután felmelegítettem a mézet, és amikor forró volt, beleöntöttem a likőrt, ebben forgattam meg néhány percig a nektaringerezdeket. Ezzel a "raguval" koronáztam meg a túrókrémet.

 

Nehézségi fok:

Paradicsomos-tejszínes csirke spagettivel

Unokahugaim látogatása konyhai szempontokat figyelembe véve nagy kihívás elé állított, a két hölgyemény ugyanis meglehetősen válogatós (ebben hasonlítanak a fiamra, elvégre rokonok, vagy mi...). Olyat kellett főzni, ami nem túlságosan rafinált, de nem is a rántott hús kategória, hamar készen van, hogy a programokat ne nagyon befolyásolja a főzés. A bombabiztos húsleves mellé így került a paradicsomos-tejszínes csirke, és büszkén mondhatom, fotó azért nem készült, mert a család apraja-nagyja "ez isteni!" felkiáltással nanoszekundum alatt eltüntette az egészet. Semmi extra nincs benne, de én már régen tudom: a jó nem feltétlenül bonyolult:)

Hozzávalók:

2 csirkemell filé

1 kis fej hagyma reszelve

1 nagy gerezd fokhagyma

olívaolaj

40 dkg sűrű paradicsomlé (maradt még az olaszhonból menekítettből, fantasztikusan intenzív paradicsom íze van, a legnagyobb része a sikerben bizonyosan ennek volt)

1 dl tejszín

só, bors

szárított oregánó

1 ágacska friss rozmaring

1 teáskanál szárított bazsalikom (azért nem friss, nehogy a tányér szélén végezzék kipiszkálva a levelek)

1 evőkanál liszt

 

Elkészítés:

A csirkét metéltre vágtam, leszárítottam, majd meghintettem a liszttel, igyekeztem, hogy mindenhol befedje a húst. Felforrósítottam az olajat, rádobtam a reszelt vöröshagymát és az áttört fokhagymát, óvatosan - és főleg gyorsan! - pirítottam rajta valamennyit, majd következett a hús. Nagy lángon sütöttem 2-3 percig, hogy kapjon valami kis színt, majd habozás nélkül ráöntöttem a paradicsomlevet. Sóztam, borsoztam, hozzáadtam a fűszereket, és - ha a serpenyőmnek lenne, akkor fedő alatt - puhára pároltam a húst. Mielőtt elzártam alatta a gázt, belelöttyintettem a tejszínt, megkóstoltam, korrigáltam az ízeket (egy kávéskanál cukorral például, bocsánat a vad ellenzőktől...), majd frissen főtt spagettivel tálaltam. Szívem szerint aprítottam volna bele egy kis olívabogyót, no de majd legközelebb...

Nehézségi fok:

Cukkinikenyér

Mindig kedvtelve nézegetem-olvasgatom ezt a blogot, van jó néhány recept benne, ami sorára várakozik nálam, de ma, hogy vendégségbe érkezik a két unokahugom, ennek a süteménynek (meg egy isteni húslevesnek) volt itt az ideje. No nem mintha a lányok rajonganának a cukkiniért - velem ellentétben -, de azt gondoltam, amiben cukkini van, rossz nem lehet, és ha nekik nem ízlik, önfeláldozóan elpusztítom én magam. Nos, a megsült süteményt megkóstolva állítom, hogy fogalmuk se lesz, hogy egyáltalán van benne bármiféle zöldség - és én nem fogom elárulni nekik, az biztos! Mindazonáltal tuti, hogy az utolsó morzsáig el fogják pusztítani, hiszen a cukkinikenyér isteni ízű, fantasztikus textúrájú, könnyű sütemény lett, mindenkinek meleg szívvel ajánlom akár egy tartalmasabb leves kísérőjeként, akár délutáni teához, kávéhoz.

 

 

Hozzávalók:

2 tojás

26 dkg cukor

2 teáskanál vaníliakivonat

50 dkg cukkinihús reszelve

20 dkg olvasztott vaj

35 dkg liszt

2 teáskanál sütőpor

egy csipet só

1/2 teáskanál őrölt szerecsendió

2 teáskanál őrölt fahéj

15 dkg durvára vágott dió

egy nagy marék mazsola, előzőleg beáztatva (esetleg más aszalt bogyós gyümölcs)

 

Elkészítés:

Tulajdonképpen egy edényben elkészíthetjük az egész süteményt, na jó, maximum kettőben, mert ugyebár a vajat is csak meg kell olvasztani valamiben. A felsorolt anyagokat a megjelenés sorrendjében (tisztára, mint egy film végefőcím:) összekeverjük: a cukrot elkeverjük a tojásokkal, a vaníliával, hozzáadjuk a hámozott, lereszelt cukkinit, az olvasztott vajat, majd a sütőporral elkevert lisztet, ezután mehetnek bele a fűszerek, végül pedig a durvára vágott dió. 26 cm-es kivajazott, kilisztezett, kapcsos tortaformában sütöttem 175 fokon, kerek egy órán át.

 

Nehézségi fok:

 

Nem főzök, de legalább álmodom róla

 

 Verejtékezve ébredtem ma reggel, de miután megnyugodtam, nem kicsit vigyorogtam magamon... Azt álmodtam ugyanis, hogy a Sparban vásárolok, és az üzlet egy eldugott sarkában gyönyörű padlizsánokat találtam, darabját 89 forintért. De az előzékeny vezetőség még egy sütőt is beüzemelt, hogy a vásárlásban megfáradt delikvens tudja hol megsütni a padlizsánját. Ezért aztán félretoltam a bevásárlókocsimat, elkezdtem válogatni a gyönyörű, hosszúkás, félig fehér, kicsit lilás héjú darabok között, és bőszen számoltam, hogy hány darabot kell ahhoz megsütnöm ott helyben, hogy jusson belőle a mélyhűtőbe is télire. Meg még annak is örültem, hogy alig jár a boltnak azon a részén valaki, nyugodtan molyolhatok, akárha a saját konyhámban lennék. Válogatás közben érzékeltem, hogy két suhanc kóricál a hátam mögött, de nem foglalkoztam velük. Aztán mikor betettem a rengeteg padlizsánt a sütőbe, álmomban eszembe jutott, milyen jópofa poszt kerekedhet ki ebből majd a blogba, már fejben fogalmaztam. Aztán arra gondoltam, megyek egy kört, hogy amíg sülnek a zöldségek, produktívan töltsem az időt, de feltűnt, hogy olyan csönd van körülöttem. És egyszer csak tudtam, mi a csönd oka... Hátranéztem, és hűlt helyét találtam a bevásárlókocsimnak, ellenben egy piros kosár tetejére hajítva ott találtam a táskámat. És bele se kellett néznem, hogy tudjam, tök üres, elvitték a pénztárcámat és egyéb értékeimet. Nyúltam volna a mobilom után, hogy hívjam az áruház biztonsági szolgálatát, zárják be az ajtókat, mert kiraboltak (alighanem túl sok amerikai filmet nézek, amelyekben ez a lépés  reálisnak számít...), de persze a telefonom se volt a helyén. Na, itt ébredtem fel izzadva, hiszen túl friss még az élmény, amikor ez valóban megtörtént velem - persze a padlizsános momentumot leszámítva, és nem egy közértben, hanem a metrón -, és erősen örültem, hogy csak álmodtam. De miért éppen padlizsánsütést és fejben blogolást?:)))

 

Rántott cukkini helyett...

...készült ez a doboz tegnap. Délelőtt tettem szert erre a csodálatos üvegre, mely kézzel készült, gyűrött hatású, és egészen egyszerűen beleszerettem, úgyhogy nem volt megállás, még aznap magamévá is kellett tenni. Úgyhogy a család a rántott cukkini helyett hideget vacsorázott, desszertként pedig gyönyörködött:)