Nosztalgia

Itt ülök a gép előtt, pedig a műhelyben kéne ténykednem, de nem tehetek róla, elkapott a nosztalgia. Gabojsza blogját olvasva láttam meg a humusz receptjét, és bár alapvetően nem kedvel(t)em a humuszt, tavaly nyáron már tettem lépéseket, hogy felvegyük a diplomáciai kapcsolatot, és úgy tűnik, most végre átléptem a kettőnket elválasztó határt. Igaz, nagy kedvencemet, a falafelt is közvetítőül hívtam kapcsolatunk megpecsételéséhez. Szóval tegnap elolvastam Gabojszánál az aktuális posztot, és döntöttem: ma falafel lesz vacsorára, és humuszt is teszek bele. El is szalajtottam kicsi fiamat az arabhoz, hozott szépséges pitát, a többi hozzávaló meg a kamrában figyelt, úgyhogy a humusz jött, látott és győzött.

De miközben kevergettem, rám törtek a jordániai emlékek. Aquabában ugyanis szinte minden este falafelt vacsoráztunk, és mondhatom, a létező legjobbakat ott ettük. Igaz, nagy szemeket meresztettek a helyiek, mikor nyíl egyenesen és határozottan (határozatlanságomat leplezendő) behaladtam a falafel büfébe, mert én voltam arrafelé az egyetlen nő - aki ráadásul a férje előtt megy, piha! -, sőt, az egyetlen keresztény is, amerre a szem ellátott. A második estétől kezdve nem bámultak olyan feltűnően, a hét végére pedig egész megszokták a látványunkat. Ott úgy készítik a falafelt, hogy a pitát félbevágják, a csicserigombócokat beledobálják, egy széles pengéjű késsel elkenik benne, utána jöhet az apróra vágott paradicsom és uborka, a humusz, a joghurt és az erős mártás. Ne félj, ott nem kérdezték meg, mint a körúton a török, hogy "erős is mehet bele?" Folyt is rólunk a víz rendesen, főleg, hogy vizet nemigen mertünk kérni, mert a poharak tisztasága... hogy is mondjam... kívánni valót hagyott maga után. Azt nagyon sajnálom, hogy abban a büfében nem készítettem fotókat, de őszintén szólva nem mertem megkockáztatni, arrafelé már nemigen találkoztunk hozzánk hasonló, fotómasinát csattogtató turistákkal. De mesélhetném a Wadi Rumot, ami olyan fenséges és csodálatos, amilyet még sose láttam, a csend tapintható, a homok vörös, és a beduin nagyon röhög, amikor - érezvén a sötétedés közeledtét, és tudván, hogy az a sivatagban szinte egy pillanat alatt hullik le, mintha csak lekapcsolták volna a villanyt - aggódva megkérdezed, hogy nem kéne-e még visszafordulni, nehogy eltévedjünk. Először nem értettem, mi a nagy vidámság oka, miközben én mindenféle sivatagi halálnemekről vizionálok, aztán a helyi taxisunk, Hammad elmondta, hogy a beduin az "eltévedni" szón kacag. Kicsit elszégyeltem magam, nyilván úgy ismeri a sivatagot, mint a tenyerét, de azért igazából már csak akkor nyugodtam meg, amikor újra megláttam a pislákoló fényeket a beduin falu határán. És mesélhetnék arról, milyen érzés a vörös homok fölött, a sziklákon ülni, nézni a naplementét a hipnotikus csöndben, és közben görögdinnyét enni (melegen persze, de kit érdekel?), meg arról, mennyire megrázó, amikor a szikhből kiérve egyszer csak meglátod a petrai Kincstárat magad előtt, váratlanul, annak ellenére, hogy tudtad, ott lesz. No és a Vörös-tenger... meg a Holt... de nem olvasni kell erről, hanem megnézni!

A montázs elkészítéséért köszönet a lányomnak