VKF 23. - Magvas gondolatok

Kisregényt tudnék írni arról, mi mindennel készültem - fejben - erre a VKF-re, hogy miért nem az lett, amit elterveztem, hogy miért csúsztam, de gyanítom, ez nemigen érdekel senkit. Engem is csak annyiban, hogy lesz két tuti posztom ínséges időkre. A magokkal - sokakhoz hasonlóan - szenvedélyes jó viszonyt ápolunk, nemigen tudnék most előrántani egyet se, amit nem szeretek. A legeslegnagyobb kedvencem a paradió, de már két szem elfogyasztásától is olyan beteg leszek, hogy fel akarok fordulni. A második helyen a kesudió és a pekándió áll holtversenyben, őket követi a dió, gyakorlatilag bármikor, bármibe.

Miután a pályázati sütemény ad hoc készült (e helyt is köszönöm Grenadine türelmét), fontos szempont volt, mi van hozzá itthon. Ez kerekedett ki a dologból:

Hozzávalók:

egy csomag leveles tészta (6 darab almás-szilvás táska lesz belőle)

2 db alma hámozva, apró kockákra vágva

2 evőkanál barnacukor (melaszt terveztem használni, de az Egyiptomból hozott adagot képtelen voltam rábírni, hogy kinyíljon, valószínűleg a bőröndben a melasz körülfolyhatta a tartály peremét, és csak remélni merem, hogy nem örök időkre, de beragadt)

6-7 db mag nélküli aszalt szilva

egy szűk maréknyi mazsola

egy maréknyi dió és mandula

negyed citrom leve

Elkészítés:

A leveles tésztát felfektettem a nyújtólapra - az osztrák gyártó volt olyan szíves, hogy a nyújtás műveletét átvállalta tőlem -, szabályos négyzetekre vágtam. Az almát meghámoztam, apró kockákra vágtam. A magokat konyhai robotgéppel nem teljesen finomra daráltam. A cukorból karamellt készítettem, amikor már szép barna volt, megcsepegtettem citrommal. Vigyázat, a barna cukor igen hamar megbarnul! Ekkor beledobáltam az almakockákat, a szilvát és a mazsolát, néhány percig együtt pároltam őket, amíg az alma meg nem puhult. Utolsó lépésként beleszórtam a lábasba az őrölt magokat is, azzal is melegítettem egy percet, majd a tölteléket hagytam kihűlni. Amikor már nem volt meleg, evőkanállal kupacokat raktam a tésztanégyzetek közepére, borítékszerűen összehajtogattam őket, a tetejükre a maradék tésztából díszeket vágtam, megkentek a batyukat tejjel, és 190 fokos sütőben néhány perc alatt pirosra sütöttem őket.

Az az érzésem, nem találtam fel a spanyol viaszt ezzel a recepttel, azt azonban mindenképpen tényként kell közölnöm, hogy isteni lett a végeredmény, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Legideálisabb talán egy amolyan úgy-ennék-valami-édeset alkalmakra.

Nehézségi fok: