Széééép nyári nap...

Tegnap turista voltam Visegrádon. Szégyen-gyalázat, de megvan már vagy tíz éve is annak, hogy ott jártam, ha emlékeim nem csalnak, a várjátékokat mentünk megnézni, de akkora hőség és tömeg volt, hogy az élmény kifejezetten kellemetlenre sikerült, így jó darabig nem merült fel az igény a családban, hogy Visegrádra menjünk.  Feledhetetlen napot sikerült azonban tegnap ott tölteni, ami nem utolsó sorban nyilván annak volt köszönhető, hogy a turisták hada épp nem ostromolta a Dunakanyart.

Mivel ez itt nem egy egoblog (de igen:), gasztro vonatkozása is van a bejegyzésnek, ugyanis a Don Vito éttermet szeretném figyelmetekbe ajánlani.

Néhány lépésre található a főúttól, a nyári hőségben is ki lehet ülni az utcára, van nekik napellenzőjük, ami bár kicsit szeszélyes, gyaníthatóan a hőség miatt a motorja kéretlen táncra kél, de ez inkább vicces volt, mint zavaró. Belső terei hangulatosak, a belső kertben egy beó mutatja be tudományát és teljes szókincsét, igen helyes jószág, bár eszembe nem jutna egy ilyet otthonra beszerezni, még a végén többet beszélne, mint én. Azt mondjátok, az lehetetlen? Nos, van ebben igazság...:)

Sajna a diéta miatt nem tudtam többféle ételt kóstolni, amit azonban mégis megengedtem magamnak, az kiváló volt. A csirke villamosszékben elnevezésű étel pompás, nem agyonbonyolított kreálmány, de amit ígér, azt betartja. Csirkemell filé nyársra húzva, parajjal, baconnel töltve, fokhagymás mártással: elsőrangú volt. Feltétlenül megemlítendő, hogy a kerti zöldek elnevezésű köret igazán jól sikerült: a zöldségek nem voltak agyonfőzve, színük fantasztikusan élénk volt, és bár nyilván nem ez a kreáció a világ legrafináltabb körete, azt mondanám: igen jól sikerült próbálkozás.

Én vajhalat választottam - az nem létezik, hogy nincs egy hal se, amit szeretnék!  felkiáltással -, és nem nyúltam mellé. A hal omlós volt, mentes  minden mellékíztől, amit én nem kedvelek a halakban. A citrommártás talán egy leheletnyit sósra sikerült, de az is lehet, hogy pusztán csak a sóban eltett kapribogyót nem kellett volna belakmároznom. Üdítő színfolt  a házi készítésű krokett, azt hittem, ilyet ma már csak én vagyok képes elkövetni gyermeki nyomásra néhanapján, de nem.

Terveztem eltüntetni egy panna cottát eperszósszal, de erre már nem volt kapacitásom, pedig a halból hagytam a tányéron - hiába, a gyomor egy idő után összeszűkül:)

A kávé szintén pazar volt, a kiszolgálás gyors és figyelmes, az árak pedig nincsenek elrugaszkodva a földtől. Egészen biztosan jövünk még máskor is, és ezt igazán nem fenyegetésnek szántam.

Az étlapon számos olyasmit találtam, amit boldogan megkóstoltam volna, ott volt mindjárt a vargánya leves, sőt, egy vegetáriánus fogást is készítettek vargányával és laskával, a pizzáknak és tésztáknak is szép sorát vonultatják fel, bár azok között nem találtam semmi extrát. Na de miért kéne, hogy egy Duna-parti étterem Michelin-csillagokról vízionáljon? Legyen hangulatos, a szakács főzzön jóízűen, a pincér legyen kedves, nekem ennyi elég. És ebben a Don Vito nem okozott csalódást.