Nosztalgia

Szalad az idő... A következő poszt éppen ma három éve jelent meg a blogon. A recept és a stílus vállalható ma is, a fotó már kicsit kevésbé:)

Az úgy volt, hogy a múlt héten nemisbékától, aki valóban istennő - khm:) - kaptam egy 25 dekás chorizót, mert valamelyik posztban arról sírt a szám, hogy nálunk nem lehet kapni. A spanyol kolbász egyik feléből az alábbi spagetti készült, Antonio Gambadoro ihletésével, ki is az Index egyik fórumának oszlopos olasz tagja, a másik feléből pedig Az Istennő - csak így egyszerűen - chorizós csirkéjét fogom megalkotni. Hacsak a fiúk el nem csipegetik a hűtőből a chorizót, bár ezt igazán jó szívvel nem tudom nekik ajánlani.

Hozzávalók:

2-3 dkg fenyőmag (vagy amennyi van otthon, nekem most ennyi volt)

egy darab chorizó, szeletelve, csíkozva

két gerezd fokhagyma

olajban eltett asztalt paradicsom, szintén csíkozva

só, bors

parmezán

Elkészítés:

Az asztalt paradicsom olajából - vagy ha nem olajban eltettet használunk, akkor extra szűz olíván - egy adagot serpenyőben felmelegítünk, beleszórjuk a fenyőmagot, igen-igen vigyázunk, nehogy nagyon megbarnuljon. Amikor konstatáljuk, hogy nem voltunk elég gyorsak, egy "teringettét"-et szűrjünk át a fogaink között, első hibánál ennyi is megteszi. Hamarost küldjük utána a fokhagymát - én most lusta voltam elővenni a fokhagymaprést, bár nem is az elővétellel volt a gond, hanem inkább a mosogatással -, ezért egész finomra vágtam a deszkán, ami a paradicsomtól már úgyis olajos volt, szóval a pont mindegy kategória. Amikor a fokhagyma már jelez, hogy ő mintha készen lenne, utána dobjuk a chorizo csíkokat. Só, bors ekkor. A mozdulatsor végén újra elmondhatunk egy köszönöm-édes-istenem-hogy-nemiskét-az-utamba-sodortad tartalmú mantrát, de ne felejtsük el közben kavargatni a kolbászt. Nem kell vele sokáig fáradnunk, amikor átmelegedett, gyakorlatilag készen is vagyunk a munka bonyolultabb részével. Én még beleaprítottam a katyvaszba két ágacska friss rozmaringot, no persze szigorúan csak az íze kedvéért. Közben a spagetti al dente főtt a vízben, leszűrtem, nem öblítettem, mély tálba pottyantottam, rászedtem a ragut, kavartam rajta kettőt, és kész. A tányéron kapott - sajnos nem túl bőven, az utolsó darabkát reszeltem le - parmezánt. Mint említettem, nem vagyok sommelier - sem -, ezért lehet, hogy merőben stílustalanul, ámde annál nagyobb élvezettel ittunk a spagetti mellé egy üveg 2001-es muskotály cuvée-t Thummerer pincéjéből. Ma sem éltünk hiába, én mondom nektek!