Likőrös muffin

Nos, hát igen... amikor semmi értékelhetőt nem követek el a konyhában, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy semmi publikálandó nem történik a konyhámban, akkor mindig érkezik menetrendszerűen egy muffin recept. Mielőtt elindultunk Novi Vinodolskiba, akkor sütöttem az útra (és az itthon maradó, nyelvvizsgázó, sanyarú sorsú másodszülöttnek) ezt a muffint, és sajnos az a helyzet, hogy nagyon finom. Már legalábbis annak mindenképpen, aki szereti a Bailey's-t, én pedig hát... mi tagadás... igen kedvelem. Fotót sajnos nem tudok róla prezentálni, helyette be kell érjétek néhány tengerparti képpel, remélem, csereszabatosak lesznek.

Hozzávalók:

2 db tojás

8 dk kristálycukor

8 dkg vaj

1 csomag vaníliás cukor

1,2 dl Bailey's

15 dkg liszt

2 teáskanál sütőpor

Elkészítés:

Mint minden muffinnál, itt is két edényben dolgoztam: az egyikben összekevertem a lisztet, a cukrokat és a sütőport, a másikban pedig a tojásokat, az olvasztott, de nem forró vajat és a likőrt, majd egy huszáros mozdulattal összekevertem a kettőt. Nem kell túlságosan eldolgozni, elég, ha csak épp elkeverednek egymással az anyagok. A muffinsütőbe papírkapszlikat tettem, kétharmadig töltöttem tésztával, 20 perc alatt készre sütöttem.

Nosztalgia

Itt ülök a gép előtt, pedig a műhelyben kéne ténykednem, de nem tehetek róla, elkapott a nosztalgia. Gabojsza blogját olvasva láttam meg a humusz receptjét, és bár alapvetően nem kedvel(t)em a humuszt, tavaly nyáron már tettem lépéseket, hogy felvegyük a diplomáciai kapcsolatot, és úgy tűnik, most végre átléptem a kettőnket elválasztó határt. Igaz, nagy kedvencemet, a falafelt is közvetítőül hívtam kapcsolatunk megpecsételéséhez. Szóval tegnap elolvastam Gabojszánál az aktuális posztot, és döntöttem: ma falafel lesz vacsorára, és humuszt is teszek bele. El is szalajtottam kicsi fiamat az arabhoz, hozott szépséges pitát, a többi hozzávaló meg a kamrában figyelt, úgyhogy a humusz jött, látott és győzött.

De miközben kevergettem, rám törtek a jordániai emlékek. Aquabában ugyanis szinte minden este falafelt vacsoráztunk, és mondhatom, a létező legjobbakat ott ettük. Igaz, nagy szemeket meresztettek a helyiek, mikor nyíl egyenesen és határozottan (határozatlanságomat leplezendő) behaladtam a falafel büfébe, mert én voltam arrafelé az egyetlen nő - aki ráadásul a férje előtt megy, piha! -, sőt, az egyetlen keresztény is, amerre a szem ellátott. A második estétől kezdve nem bámultak olyan feltűnően, a hét végére pedig egész megszokták a látványunkat. Ott úgy készítik a falafelt, hogy a pitát félbevágják, a csicserigombócokat beledobálják, egy széles pengéjű késsel elkenik benne, utána jöhet az apróra vágott paradicsom és uborka, a humusz, a joghurt és az erős mártás. Ne félj, ott nem kérdezték meg, mint a körúton a török, hogy "erős is mehet bele?" Folyt is rólunk a víz rendesen, főleg, hogy vizet nemigen mertünk kérni, mert a poharak tisztasága... hogy is mondjam... kívánni valót hagyott maga után. Azt nagyon sajnálom, hogy abban a büfében nem készítettem fotókat, de őszintén szólva nem mertem megkockáztatni, arrafelé már nemigen találkoztunk hozzánk hasonló, fotómasinát csattogtató turistákkal. De mesélhetném a Wadi Rumot, ami olyan fenséges és csodálatos, amilyet még sose láttam, a csend tapintható, a homok vörös, és a beduin nagyon röhög, amikor - érezvén a sötétedés közeledtét, és tudván, hogy az a sivatagban szinte egy pillanat alatt hullik le, mintha csak lekapcsolták volna a villanyt - aggódva megkérdezed, hogy nem kéne-e még visszafordulni, nehogy eltévedjünk. Először nem értettem, mi a nagy vidámság oka, miközben én mindenféle sivatagi halálnemekről vizionálok, aztán a helyi taxisunk, Hammad elmondta, hogy a beduin az "eltévedni" szón kacag. Kicsit elszégyeltem magam, nyilván úgy ismeri a sivatagot, mint a tenyerét, de azért igazából már csak akkor nyugodtam meg, amikor újra megláttam a pislákoló fényeket a beduin falu határán. És mesélhetnék arról, milyen érzés a vörös homok fölött, a sziklákon ülni, nézni a naplementét a hipnotikus csöndben, és közben görögdinnyét enni (melegen persze, de kit érdekel?), meg arról, mennyire megrázó, amikor a szikhből kiérve egyszer csak meglátod a petrai Kincstárat magad előtt, váratlanul, annak ellenére, hogy tudtad, ott lesz. No és a Vörös-tenger... meg a Holt... de nem olvasni kell erről, hanem megnézni!

A montázs elkészítéséért köszönet a lányomnak

Nyaralás

A szavak néha teljességgel alkalmatlanok egy-egy élmény leírásához, néhány nap elmeséléséhez. Úgyhogy azokat most mellőzöm is...

folyt.köv. 

Szubjektív élménybeszámoló 2.

Vasárnap ebben az étteremben vacsoráztunk, immár hármasban, ennek köszönhetően nem készült saját fotó az ételekről, nem mertem ugyanis megkockáztatni barátnőm férjének rosszalló pillantásait, amik a fényképezőgép használatát kísérték volna:) A hely szintén nagyon hangulatos, csakúgy, mint az Indrapura, de teljesen más feelinget áraszt, mint az. Élettelibb, (sokkal) zajosabb, a pincérek futkosósabbak, hibaszázalékuk (jóval) magasabb, de olyan bájosak, hogy mindent megbocsátunk nekik. Különösen az egyik lány nagyon helyes, egyetlen egyszer nem ment el úgy mellettünk, hogy szemkontaktus felvétele után szélesen rám ne mosolygott volna, nem is értettem a dolgot, de természetesen ugyanolyan széles viszontmosollyal jutalmaztam. Előételnek csirkés tavaszi tekercset ettünk, a kis huncutok  háromszögre hajtogatták a tradícionálisan hengeres tekercset, ez esetben azonban a formával nem törődtünk, pusztán csak befaltuk szempillantás alatt. Fő fogásnak én tésztát kívántam zöldséggel, meg is rendeltem egy vega rizstésztát pirított zöldekkel, hozzá salátát, és némi csalódottsággal konstatáltam, hogy a meleg saláta gyakorlatilag ugyanaz, mint amit a tésztához kevertek, ellenben kaptam bőven tofut is, amivel annyira azért nem vagyunk barik. A desszertként rendelt creme caramell azonban kárpótolt. Érdekességként említem meg, hogy nem karamell szószt locsoltak a krém köré, hanem mintha néhány kanálnyi kávé lett volna. De a legnagyobb meglepetést én okoztam magamnak a két üveg elfogyasztott holland sörrel, ami egyáltalán nem kuriózum, csak az én esetemben, ugyanis a fejadagom alkalmanként egy deci.

Vacsora közben eltanakodtunk azon, hogy vajon helyes-e néhány hónapos gyereket nagy társasággal zajos, cigarettafüstös étterembe hozni, kitéve ezzel a gyereket mindenféle nemkívánatos ingereknek, továbbá az étterem közönségét a szűnni nem akaró gyereksírásnak. A magam részéről arra szavazok, hogy az ember, ha szülővé válik, sajnos bizony átmenetileg le kell mondania néhány dologról, nézetem szerint ezek közé a dolgok közé tartozik az éttermezés is. Ti mit gondoltok erről?

Szubjektív élménybeszámoló 1.

Az alábbi poszt teljességgel felesleges mások számára, ezt előre kell bocsátanom. Semmi világrengetőt nem fogok írni a Hollandiában tett látogatásomról, vagyis annak gasztrovonatkozásáról. Úgyhogy aki hasznosítható információra vágyik, egész bátran lapozzon tovább. Aki azonban arról akar olvasni, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért az alábbi két éttermet meglátogathattam, haladjon tovább. Három napot töltöttem a tulipánok országában, meglátogattam Amszterdamot, Hágát, Keukenhofot és Delftet. Az első gasztroimpulzus nemzeti légitársaságunk gépének fedélzetén ért egy vegetáriánus szendvics képében, magunk között szólva a felejthető kategóriából sikerült egyet prezentálniuk, a visszafelé úton ugyanezt produkálták, de hát az ember nem azért ül repülőre, hogy ott megrengető kulináris élmények érjék. Azt viszont elég gáznak tartom, hogy egy Hollandiából felszálló gépen Soproni sört szolgálnak fel, amikor vannak remek holland sörök is. No, de beszéljünk akkor az első helyről, ahol szombat este vacsoráztunk. Kedves vendéglátóm ebbe az étterembe foglalt asztalt hetekkel érkezésem előtt. Őszintén szólva felesleges óvatosságnak tartottam ezt a lépést, később azonban bebizonyosodott, hogy bizony szükség volt erre. Egy vegyes ízelítőt rendelt a barátném, hogy sokfélét kóstolhassunk az étlapról. Előételként homárral indítottunk, várakozással vegyes érdeklődéssel néztem a találkozásunk elé, lévén ez az első. Nos, konklúzióként azt vonhatom le, hogy a homár finom, ha egy kicsit kevésbé gumis lenne az állaga, esküszöm, folyton ezt vágynék enni. De mivel egy hajszálnyival rugalmasabb a húsa, mint ahogy én azt elképzeltem, viszonyunk tehát némiképpen távolságtartó lesz a jövőben is. A mártásról mindenképpen szót kell ejteni, amivel a homárt kísérték a derék indonézek: bársonyos, kókuszos, picit csípős lével öntötték nyakon a homárt, remek aláfestésül a fém homárbontó készséggel való küzdelemhez:) A magam részéről végig attól rettegtem, hogy homárom ollója egyszer csak szószostul barátnőm világoskék pulóverjén landol, de szerencsére megúsztam a dolgot. A kóstolóban szerepelt még kétféle ízesítésű bárány (kitűnőek), csirkesatay, csípős marhahús, csirkecomb, kétféle rizs, némi kis garnéla (közfelkiáltással megkegyelmeztünk neki:), és néhány féle saláta zöldbabból, káposztából. Bár a kétszemélyes adag maradványaiból egy harmadik ember is jóllakott volna, mégis úgy éreztük, hogy degeszre ettük magunkat. A magam részéről száraz pezsgővel öblögettem a torkomat, de fogyott az ásványvíz is derekasan a fűszeres ételek után. És nézzétek, milyen gyönyörű a belső tere az Indrapurának:

Nem véletlen, de azonnal feltűntek az ablakban a színes üvegek, amik bár nem míves ólomüveg munkák, csak egyszerű üvegtáblák, mégis elmondhatjuk, hogy különleges hangulatot kölcsönöznek az étteremnek.  Készítettem képeket a menüről, természetesen csapnivalóak lettek, de azért megmutatom.

folyt.köv.

Mit vásárol a gasztroblogger, ha külföldön jár?

Újra meg kellett állapítanom, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban a háziasszonyoknak csak megszületni volt nehéz... Irtózatos választék áll rendelkezésükre gyümölcsből (a mangó és a papaya, valamint a gránátalma hegyekben állt a pultokon), zöldségből (ó, sírva hagytam ott a mini répákat és pak choikat, retkeket, de a fügét nem bírtam), húsból és minden másból. Végre megértettem, mit jelent az, amikor például nemisbéka azt írja a blogján: ma éppen egy darab szép bárányhús jött szembe velem a boltban... hát igen, és már csak azt kell eldöntenie, hogy egészben vagy felkockázva veszi-e meg... fűszernövény például a londoni Waitrose-ban háromféle manifesztációban van jelen: szárítva, cserépben, és a képen látható csomagolásban. Mondom, a szívem szakadt meg, hogy se a pénztárcám, se a poggyászom nem engedett több mindent hazahozni. A sherry ecetet nem, de paellának való rizst visszatettem, mert az már tényleg nonszensznek tűnt, hogy rizst hozzak Londonból, na:)

A napfény íze 3.

Végre nekiültem megírni ezt a tunéziai gasztrobeszámolót, elmúlt egy hónapja, hogy hazajöttünk, úgyhogy most már aztán tényleg! Nos, lehet, hogy csalódást fogok okozni, de leginkább azt mondhatnám el a kint töltött 11 nap étkezéseiről, hogy semmitmondó. Azt hiszem, ez a legjobb jelző az ételekre. Tulajdonképpen fejlődő tendenciát mutatnak tunéziai nyaralásaink az étkezést illetően, ugyanis amikor 7 éve először voltunk arrafelé, kimondottan rossz volt az ellátás. Volt olyan vacsora, amikor a gyerekek sült krumplit ettek főtt krumplival, mert semmi ehetőt nem találtak ezeken kívül. Ehhez képest a "semmitmondó" jelző tulajdonképpen pozitív . Van az a rossz szokásuk ugyanis a derék tunézoknak, hogy szállodáikban úgy főznek, hogy a fűszerezést (beleértve a sózást is) gyakorlatilag sikerül a nullára redukálniuk, amitől nyilván azt remélik, hogy a hozzájuk látogató összes nációnak meg fognak felelni. Nos, ez részben be is jött nekik, ugyanis a pizzáért mindig rettenet sor állt. Úgy tűnt, hogy az olasz konyhának ezen remekét még a helyiek sem voltak képesek elrontani. Mondjuk ezt a vonulatot tulajdonképpen még meg is tudnám érteni, ha nagyon akarnám, de arra mindezidáig nem találtam magyarázatot, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan országban, ahol remek a klíma és állandóan süt a nap, a gyümölcsök és zöldségek mégis vízízűek. De nem ám egyik-másik, ó, nem! Mind, egytől egyig gyakorlatilag ehetetlen volt, a szőlő éppúgy, mint a sárgadinnye vagy az őszibarack, de említhetném a paradicsomot is, vagy az uborkát, aminek szinte nem volt víztartalma. Sőt, az őszibarack kifejezetten éretlen volt, noha piroslott, ahogy kell. Pedig a kedvéért még szuperszónikus óvatosságomat is legyőztem. Fölösleges kockázatot vállaltam ezzel, a gyümölcs ugyanis ehetetlen volt.

Négy dolog azonban mégis emlékezetes marad, mégpedig a tojásrántotta, a lilahagyma és a reggeli péksütemények, valamint a vacsorához mindig feltálalt egyik sütemény, aminek nevét persze nem tudom, de pillekönnyű piskótában mégpillekönnyebb krém hevert, takarónak pedig selymes csokoládéréteget húzott magára. A tojásrántottát vaslapon sütötte a kissé málészájú fiúcska, lehetett talán 15 éves, mindig attól tartottam, miközben a cuccot sütötte, hogy elcseppen a nyála, annyira bávatag volt. A megolajozott vaslapra ráöntötte az előzőleg elhabart két tojást, dobált bele lilahagymát, apróra vágott piros paprikát, reszelt sajtot és petrezselymet, kevert rajta egyet, majd mindkét oldalát megsütötte. A zöldségek nem sültek teljesen puhává, imádtam, hogy a paprika még kicsit ropogós volt. A sajttól remek állaga lett az omlettnek, a petrezselyem pedig megkoronázta az élményt.

A péksütemények helyben sültek, nemritkán langyosak voltak még (naná, hiszen minden reggel 7, fél 8 körül már ott sündörögtünk az urammal, hogy megreggelizhessünk, és lehetőleg a 8 óra már a tengerparton találjon:).

Harmadiknak pedig a lilahagymáról kell megemlékeznem, aminél finomabbat, édesebbet még soha életemben nem ettem, pedig nagy hagymafan vagyok. Már apró gyerekkoromban képes voltam eltűnni nagynénéim hátsó kertjében - szó nélkül osontam hátra persze -, leültem a hagymák közé, kitéptem a földből, gyökereit leharaptam, kiköptem, a felső réteg héjat leszedtem, de csak azért, mert földes volt, és lakmároztam. Van tehát praxisom a hagymák terén bőven. De ez a tunéziai fajta, ez valami csoda volt! Ettük minden étkezéshez, reggelihez, ebédhez, vacsorához, savanyúság helyett, de ehettük volna desszertként is, amilyen édes volt. Árgus szemekkel figyeltem a piacon, mert isten uccse, képes lettem volna megutaztatni néhány kilót belőle, de nem bukkantam nyomára. Később megjelent a szállodában egy fehér rokona is, az már jóval csípősebb volt, élvezeti értéke messze elmaradt a liláé mögött.

Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy a szállodai étkezésen kívül mást is kipróbáljunk, már úgy értem, nem tudtunk szállodán kívüli, autentikus helyen enni, de talán majd legközelebb. Mert valami azt súgja nekem, hogy nem utoljára voltunk Tunéziában:)

PS: Egy rohadék vagyok, mert van ötödik megemlítendő is: a kuszkusz, amit a társaságból egyedül én ettem... mit ettem? Zabáltam, ha volt. Sajnos nem volt mindig, simán el tudtam volna élni rajta 11 napig:)

A napfény íze 2.

 

Az uram egyik legjobb fotója, amit a nyaralás alatt készített. Szerintem. Jellemző, hogy amíg ő ezt elkattintotta verejtékes munkával, én egy kávézó teraszán bámultam ki a fejemből:)

 

Utcai hangulat a jellegzetes tunéziai kékkel...

Képeslap

A napfény íze 1.

Tunéziában nyaraltunk, immár másodszor. Először 7 évvel ezelőtt voltunk ott, amikor a gyerekek még viszonylag kicsik voltak. Most pedig afféle második nászútra mentünk az urammal kettesben. Vittünk persze magunkkal barátokat is, de a gyerekek ezúttal itthon maradtak. Öt csillag, all inclusive, tengerre néző szoba hatalmas terasszal...

Mahdia az útikönyvek szerint romantikus halászfalu Tunisztól, a fővárostól 200 km-re, és bár nekem a halászfaluról nem ilyen jellegű település jut eszembe, nem fogok vitába szállni egy útikönyvvel sem.

El Jem. Az itteni amfiteátrum a világ hatodik legnagyobbja. Őszintén szólva nekem eddig talán ez tetszett a legjobban azok közül, amiket eddig láttam, beleértve a rómait is. Bár az is igaz, hogy eddig egyben sem fogott el az a határozottan rossz érzés, mint itt, amikor azon a részen sétáltam, ahol az oroszlánok és a gladiátorok/rabszolgák várakoztak "összeismerkedésük" előtt. Arról már nem is ejtek szót, hogy külön vércsatornát építettek ki a praktikus szemléletű rómaiak...

Ezt az ajtót az El Jemben lévő mozaikmúzeumban fotóztam. Csodálatos mozaikok tucatjai vannak ott, csak tátottam a számat napszámba'. Legtöbbjük fantasztikusan ép állapotban maradt az utókorra.

Voltunk Mahdiában piacon is, ez az egyik legkedvesebb élményem. Mert bár az elszomorító, hogy minden tele van gagyi kínai áruval, azért néhol felfedezhettem a helyi árukat. És az a tömeg, a hangzavar, az arab zene, ami üvölt mindenhonnan, utánozhatatlan hangulatot teremt. Hehe, ezt mondta a férjem is, csak egészen más hangsúllyal:)

És hogy valami őrültségről is beszámoljak, itt van ez a kép. Ennek kapcsán muszáj elmesélnem, hogy néha megdöbbent, milyen mértékben képes az ember lánya változni. Első tunéziai nyaralásunkon elborzadva néztem a sok elvetemült, élete-megunt anyaszomorítót, aki nem átallja egy rozoga motorcsónakra és egy ejtőernyőre (no meg néhány helyire...) bízni az életét, és ha bárki kérte volna, akár írásba is adom, hogy na nem, én aztán soha... De lehet abban valami, hogy az ember kora előrehaladtával egyre pontosabban tudja, hogy bizonyos lehetőségek nem várnak rá, kiszabott időnk pedig - legalábbis ebben az életünkben - véges. Úgyhogy most, amikor mondtam a páromnak, hogy én bizony repülni megyek, akkor ő azt válaszolta: ő marad a földön, elvégre valakinek a gyerekeket is fel kell nevelni... semmi félelem nem volt bennem, csak végtelen kíváncsiság: milyen is lehet repülni a tenger felett? Nos... milyen is...? Ha most azt mondanám: isteni, lefokoznám az élményt. Így aztán inkább nem mondok semmit, csak azt: bármikor újra magamra csatolnám a hevedereket, és akár azt is vállalnám újra, hogy a kísérőm megállás nélkül üvölt arabul a fülembe, olyan hangsúllyal, mintha éppen a családomat készülne kiirtani...